Úgy tűnik, kialakulóban van egy orosz-amerikai verseny a sarkkör ellenőrzéséért, amelyben egyelőre az oroszok vezetnek. Elemzésünk a klímaválság árnyékában zajló nagyhatalmi játszmáról.
Az amerikai elnök egyszer csak fogta magát, és bejelentette, hogy az Egyesült Államok megvenné (az egyébként Dániához tartozó) Grönlandot. A hihetetlennek tűnő javaslatot Donald Trump nagyon is komolyan gondolta, és amikor az első mosoly elült, lett belőle egy kisebbfajta diplomáciai bonyodalom. Az azóta eltelt egy hétben a feszültség rendeződött, Trump még a G7-csúcs előtt telefonon beszélt az általa korábban „undokul” nyilatkozó dán miniszterelnök asszonnyal (Mette Fredrikssen ugyanis egyszerűen csak „abszurdnak” nevezte a javaslatot), rendezték a nézeteltérést, és Dánia ismét szép ország Trump számára.
De miért is kellett volna Trumpnak Grönland?
Amellett, hogy a világ legnagyobb szigete, az értékét nem ez, hanem Donald Trump kedvencei, a fosszilis nyersanyagok adják. Az Északi-sarkvidék alatt húzódik a világ felderítetlen kőolajtartalékának 13%, földgázmezőinek pedig 30%-a. Ez pedig hatalmas mennyiségű nyersanyag. Trump annyira szereti a kőolaj/földgáz nyersanyagforrást, hogy 2017. márciusában elnöki rendelettel enyhítette a fosszilis nyersanyagok bányászatát, feldolgozását és felhasználását szabályozó törvényt. Erre rímel, hogy
és ez kedvező fejlemény volt azoknak, akik a sziget hatalmas, kiaknázatlan bányászati lehetőségeire fenik a fogukat – a terület pedig igen gazdag szén-, cink-, réz- és vasércben.
Arról nem is beszélve, hogy mi dobogtatja meg egy ingatlanmogul szívét, ha nem a világ legnagyobb szigete, ami egyben a világ legritkábban lakott országa, azaz egy hatalmas, beépítetlen terület; 2.1 millió négyzetkilométeren mindössze alig több mint 56 ezren élnek. Mondani sem kell, hogy már önmagában a beépítés is mekkora haszonnal kecsegtetett volna – igaz, az ország háromnegyedét jégtakaró borítja, ami azonban folyamatosan olvad.
Amerika számára ugyanakkor Grönland (és általánosságban véve is egy északi sziget birtokjoga) nemcsak a nyersanyagforrásokról szól, a terület egy új hatalmi sakkjátszma fontos stratégiai eleme is: a kereskedelmi háborúé. Ez már viszont nem is csupán Grönlandot érinti, hanem az egész északi sarkvidéket. E téren azonban úgy tűnik, Washington kicsit későn kapott észbe.
Az oroszok mesterterve
Májusban Oroszország bemutatta legújabb jégtörő flottáját. Egészen mostanáig még a 70-es, 80-as években épített, meglehetősen elavult jégtörők járták a sarkvidéket, A Project 22220 keretében készült három, egyenként több mint 33 tonnás, két-két nukleáris reaktorral felszerelt jégtörő, amelyek három méter vastag jégréteget is képesek összeroppantani. Ezek az első atomenergiával működő jégtörők, amik a Szovjetunió összeomlása óta a tervezés és gyártás teljes folyamatában a posztszovjet érában készültek, segítségükkel pedig az északi-tengeri átjáró már nemcsak az év néhány hónapjában, de egész évben járható lesz. Az Barents-tengertől a Bering-szorosig húzódó útvonal kereskedelmi értéke igen jelentős, főleg azért, mert az Európa és Ázsia közti szállítási időt akár 10-15 nappal is lerövidíti a Szuezi-csatornán átvezető úthoz képest.
még akkor is, ha az útvonal nemcsak orosz vizeket érint. Az oroszok ragaszkodása az arktiszi vizekhez már régóta zavarja az Egyesült Államokat. Oroszország ráadásul mára a partvonal teljes ellenőrzési hálózatát kiépítette azzal, hogy tíz, korábban elhanyagolt légibázist újranyitott, 13-at pedig újonnan épített fel. Amerika mindössze egy támaszponttal dicsekedhet a térségben, éppen Grönlandon, ez a Thule Légibázis, a legészakibb az amerikaiak közül. Ezzel azonban messze elmaradnak Oroszország mögött a klasszikus, fizikai erőversenyben.
A klímaválság - másképpen
Oroszország láthatóan nagy gondot fordít az Északi-sarkkörre. Ennek oka pedig, hogy míg a világ nagy része katasztrófaként tekint a klímaváltozásra – mint ahogyan a környezet számára az is –, Oroszország inkább a benne rejlő hasznot akarja kiaknázni. Washington egyelőre lavírozik a kontinentális vészhelyzet-szemszög és a Trump-féle teljes szkepszis (azaz, hogy klímaválság nincs is) között, míg Putyin például, amellett, hogy kétségbe vonja a klímaváltozás emberi okait, azt legalább nem, hogy egyáltalán megtörténik. Putyin szerint az ember nem tud ellene sokat tenni, viszont legalább alkalmazkodhat a folyamatokhoz. Azt elismerve, hogy a klímaváltozás számlájára írható árvizek és aszályok jelentős károkat okoznak az orosz mezőgazdaságnak, azt is felismerik, hogy az éghajlat felmelegedése például a hajózás révén – különösen az Északi-sarkkör mentén – számukra még hasznot is hozhat.
Az amerikai haditengerészet becslései szerint
A Kreml azonban addig sem akar tétlenkedni, és a jégtörőflotta mellett vasúthálózatot épített ki a partvidéki kikötők között. Áprilisban az orosz kormány bejelentette: az a tervük, hogy 2024-re 92,6 millió tonnával növeljék az északi-tengeri útvonalon áthaladó teherhajóforgalmat (amivel 2018-hoz képest több mint négyszeresére emelik az áruforgalom mértékét).
De Oroszország sem ülhet a babérjain, globális és regionális versenytársa, Kína is felismerte a kiolvadó lehetőségeket, ezért is ragaszkodik Moszkva annyira a kereskedelmi útvonal ellenőrzéséhez. Kína számára pedig szintén fontos lenne az útvonal kihasználása, mint a hatalmas energiával és forrásokkal kiépített „új Selyemút” újabb ága – Oroszország pedig így Kínát is maga mellett tudja tartani az Egyesült Államokkal szembeni vetélkedésben.
Putyin igyekszik megelőzni a nyugati országok többségét, akik egyelőre csak megállítani akarják a klímaváltozást. Előbb-utóbb azonban ők is felfedezik a kiaknázatlan lehetőségeket, amiket az új éghajlati helyzet felkínál – addigra azonban Oroszország (és Kína) már ott lesznek.
Trump nem vonul vissza
Visszatérve a Trump vs. Dánia/Grönland feszültségre: a kezdeti felhorgadás után lecsillapodtak a kedélyek, az amerikai elnök pedig biztosította Dániát arról, hogy remek országnak tartja, és meg fogja látogatni. A látványos enyhülés azonban nem azt jelenti, hogy Amerika feladta volna az északi terjeszkedést, augusztus 24-én ugyanis a washingtoni külügyminisztérium arról tájékoztatott, hogy szándékában áll – 66 év után – újranyitni az amerikai konzulátust a grönlandi fővárosban, Nuukban. Az, hogy az Egyesült Államok erősíteni akarja az északi-sarkköri jelenlétét, nyílt szándék, ez áll a külügyminisztériumnak a Szenátus külügyi bizottságához írt, kiszivárgott levelében is.
A jégtakaró olvadása bizonyíthatóan az üvegházgázok számlájára írható, ezek kibocsátásában pedig Amerika élen jár. Egy tudományos tanulmány szerint a grönlandi jég olvadása a felmelegedés legnagyobb áldozata, az idei olvadás pedig 2012 óta a legnagyobb mértékű jégolvadást – egyben a tengerszint legnagyobb mértékű emelkedését hozta. Azzal pedig, hogy Trump kilépett a párizsi klímaegyezményből, világosan megmutatta, hogy nem kíván kevesebb káros anyagot juttatni a levegőbe, ez pedig további olvadáshoz és a globális éghajlat további drámai változásaihoz vezet.
Több uniós politikus inkább távol marad az amerikai függetlenség 250. évfordulójára rendezett, Donald Trump nevével fémjelzett nagyszabású brüsszeli ünnepségtől.
Egy belső kormányzati jelentés szerint több mint 28 milliárd font került szervezett bűnözői hálózatokhoz és ellenséges államokhoz.
Kijev szerint az akciók az orosz hadigépezet üzemanyag-ellátását célozták, miközben az orosz támadások továbbra is civil áldozatokat követelnek Ukrajnában.
Az Európai Bizottság elnöke a 21. szankciós csomag részleteit ismertette.
A Die Weltwoche szerzője szerint valójában az Európai Unió és a civil szervezetek akarata érvényesülhetett a választáson.
Az amerikai elnök szerint a békéről szóló egyeztetések a történtek ellenére folytatódnak.
Jó áradást!
Trükköző Brüsszel, az amerikai modell tanulságai és egy átrendeződő kontinens. A Stratéga e heti vendége Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója, az NKE oktatója.
