A szabadság reakciós harcosai – Megadja Gábor új könyvéről

Eredetileg doktori értekezésként született Megadja Gábor eszmetörténész és publicista új könyve, A szabadság reakciós harcosai, amely a Századvég Kiadó gondozásában jelent meg.

Akik Megadja eszmetörténeti írásait és folyóiratokban publikált eszmefuttatásait is olvasták, azokat nem lepi meg a komoly hangvétel és az impozáns kutatói munka, mely a mű mögött áll; akik pedig csak a beszélgetős műsorokban poénkodó, vagy csípős publicisztikákban pennát villantó Megadját ismerik, meglepetéssel konstatálhatják, hogy a könnyed aktuálpolitikai kommentárok komoly eszmetörténeti megalapozottságból születnek.

Megadja könyvében válogatott, nyugaton alkotó szerzők politikafilozófiai írásait vizsgálja: elemzésében kiemelt helyet kap Hannah Arendt, Friedrich August von Hayek, Kolnai Aurél, Erik von Kuehnelt-Leddihn, Molnár Tamás, Polányi Mihály, Leo Strauss és Eric Voeglin, illetve mellettük idéz olyan szerzőket is, mint Ludwig von Mises és Karl Popper. Megadja elképzelése, hogy ezen szerzőket közép- és kelet-európai származásuk és emigráns mivoltuk mellett összeköti a nyugati liberális demokrácia kritikája, amit éppen az otthonaikat szétzúzó totalitarizmusok – a nácizmus és a kommunizmus – bűneinek megtapasztalása erősített meg. 

A könyvben megannyi fronton kritizált nyugati liberális demokráciát – illetve annak inspirációs forrása, a felvilágosodás – elsősorban ismeretelméleti hiányosságainak oldaláról vizsgálja. Megadja bemutatja, hogy az említett szerzők

A vizsgált szerzők – különböző megfontolásokból és érvrendszerekkel – egyaránt az emberi tényezőt, a külső valósággal egyéni kapcsolaton keresztül kialakult bölcsességet (lényegében a „józan észt") hiányolják a liberális valóságértelmezésből. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne objektív valóság, ám az objektivitás fogalmának kisajátítása egy a felvilágosodásban, majd pedig a francia forradalomban megjelenő téveszme Megadja szerint, ami aztán a huszadik századi totalitarizmusokban is visszaköszön.

Különösen érdekes napjaink populizmusának tükrében látni a vizsgált szerzők demokrácia-kritikáját is. A tömegdemokrácia, mint a műveletlenek uralma, az itt bemutatott gondolkodóknál is megjelenik, és Megadja nem is titkolja, hogy a szerzők többségében van némi elitizmus. Azonban valószínűleg itt sem szabad elfelejteni – éppen az imént tárgyalt, elhagyhatatlan egyéni tapasztalatok tükrében –, hogy ezek a szerzők a nácizmus és kommunizmus által megszaggatott öreg kontinensről érkeztek a nyugatra, ahová magukkal vitték a tömegek megvezetésével kapcsolatos negatív élményeiket.

Hasonlóan nem elhanyagolható, hogy a totalitárius mozgalmak sosem a hétköznapi, valós embereket szerették, hanem az idealizált embereket, akiknek esetleg olyan tulajdonságaik is vannak, amik a nácizmus vagy a kommunizmus nézetrendszerébe már nem fértek bele. Ilyen értelemben a modern populizmus vajmi kevéssé hasonlítható az utópisztikus, tökéletes osztály- és fajalapú társadalmat vizionáló eszmékhez: a populizmus valóban a tömegekre épít, ám nem akarja megváltoztatni Józsi bácsit és Mari nénit, helyette felveti azt a radikális és új elképzelést, hogy

Megadja könyve összességében kiemelkedő munka, melynek egyetlen hátránya, hogy összetett fejtegetéseit nem foglalja össze egy tömör konklúzióban a mű végén.

A fenti szerzők írásait közép- és kelet-európai kontextusba helyező, emigráns mivoltukat kiemelő, liberális demokrácia iránti kritikájukat összevető munkaként hiánypótló alkotás az eszmetörténet területén, amit haszonnal forgathat a konzervatív olvasó akár intellektuális unaloműzőként egy nyári délutánon, de akár a politika és a publicisztika harcterén is.