A Szomszédok olyan, amilyen: de a múltunk része. Horváth Ádám sajátos nagy műve máig tükröt tart a magyar társadalomnak.
Horváth Ádám nyolcvankilenc év után elment. Búcsúzunk a Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, kiváló és érdemes művésztől, akinek munkáit egy emberként figyelte az ország.
Készített híradót, dokumentumfilmet, riportokat, de operát, balettet és zenés játékokat is. A múlt század történelmének meghatározó, napokban sokat emlegetett 1989. június 16-i rendezvényét, Nagy Imre és mártírtársai újratemetését is az ő rendezésében követhette nyomon a közönség.
És persze elkészült a nagy mű is, igen. Horváth Ádám neve és a Szomszédok elválaszthatatlan marad.
Tizenkét éven át követhette az ország Mágenheim doktor életmentő hőstetteit, SzikszayEtus megmásíthatatlan etusságát, Gábor Gábor hódításait, Vágásiék küzdelmeit, hogy a Balatonon tölthessenek nyáron két hetet, Lenke néni és apus nyugdíjas napjainak küzdelmét, Alma ragaszkodását.
Nem akármilyen tizenkét év volt ez.
1987-től 1999-ig – közel – minden második csütörtök este, 331 fejezeten át Horváth Ádám reflektált a világra:gazdaságra, politikára, közügyekre. Egy ország valós vagy elképzelt gondjait sorolta szakadatlanul,
behúzva azokat egy megemelt valóságba, ahol mindenki jó, csak a rendszer nem.
De a mindennapi élet gondjaimegoldhatónak tűnnek, az életet ki lehetett bírni, olykor örülni neki. Egy rossz világban lehetetttisztességesen élni – panelben, szegénységben, gondok között is. Milyen más üzenetre vágyhatott volna az egyszeri tévénéző 1989-ben?
Nem a szépség, jóság, emelkedettség miatt fontos nekünk a Szomszédok – és nem is minősége miatt; egy-egy belógó mikrofont, a maga korában is alávaló minőségű világítást, rossz hangosítást, vagy éppen a tökéletesen tartalmatlan párbeszédeket azonban megbocsátunk a sorozatnak.
Minden hibája ellenére – éppen azokkal – mutat be valamit, amire semmi más nem képes. Nem a témák, adialógusok tartalmával, nem a kivitelezés minőségével fest tökéletes képet egy korszakról–hanem épp önmaga, ez a sete-suta, hol bosszantó, hol naiv, hol néplélekre tapintó, hol bornírtan szájbarágó sorozatlett az emlékezés tárgya.
A Szomszédok-érzés a múltunk része. Olyan hidat teremt korszakok, generációk között, amire jócskán rászorulunk. Minél nagyobb erőbedobással repülünk a jövő felé, minél inkább haladunk, annál hajlamosabbak vagyunk megfeledkezni a múltról. Saját múltunkról. Családjaink és közösségeink múltjáról. Arról a világról, ami ott és akkor körbevett minket. Elmulasztjuk meghallgatni a régieket, megismerni azt a tudást, tapasztalatot, amit örökölhetnénk tőlük. Szakadék lesz közöttünk, mert
Vannak azonban még hidak, ilyen például a Szomszédok:331 fejezetnyi kötőanyag múlt és jelen között, hogy lássuk, honnan indultunk – és szerencsére hova jutottunk időközben. Horváth Ádám velünk maradó munkássága nyomán megismerhetjük, mivel teltek negyed évszázaddal ezelőtt több nemzedék tévézős estéi, és megpróbáljuk megérteni belőle, miért erre volt szükségük.
Az újra és újra megismételtfilmsorozat tovább forog, az alkotó pihen.Nyugodjon békében!
Legott utasítva is lett az eddig kedvelt „Lizike”, hogy lesz szíves nem beleszólni „egy másik ország politikájába”. Francesca Rivafinoli írása.
Túl sok bevándorlás, túl sok szabály, túl kevés közös érték – így látja a Nyugat hanyatlásának okait Gernot Blümel, aki szerint a liberális demokráciák elvesztették erkölcsi alapjukat
Folytatódik a csörte.
„Az, hogy nem lőnek tarkón, az a posztmodern diktatúra itt Európában, de attól ez még diktatúra” – jelentette ki a KlikkTV műsorában az egykori televíziós.
A közösségi médiából folyamatosan kinyerhető információ azonnali rálátást adhat a felhasználók tapasztalataira.
Bár még mindig kicsit visszafogottan, félve a gondolatrendőrség fasizmust kiáltó ítéletétől, azért néha-néha kezdünk kiállni magunkért. Ungváry Zsolt írása.
Eleve nem tetszett nekik, hogy a volt német kancellár egy dologban nagyon egyetértett Donald Trumppal.
Így is Mezey maradt gyerekkorom hőse, a magyar futball utolsó óriása.
