A történelem vége utáni fejezet

„A liberális demokráciák gazdasági és kulturális kisugárzása a világ meghatározó részét mintakövetésre buzdította, ami az ún. Nyugatnak, a nyugati politikai elitnek – saját sikereiken és ideáikon felbuzdulva, a megváltozott nemzetközi hatalmi képlethez igazodva – missziós tudatot adott. Csaknem három évtizeddel később a liberális demokrácia az egykori »magországokban« is a válságát éli, miközben a világ országainak egyre szélesebb csoportja gyarapítja az autoriter rezsimek és a hanyatló demokráciák lajstromát. A liberális demokrácia őrzőinek szerepében tetszelgő politikusok, közvélemény-formálók a populizmus, a nacionalizmus, a bezárkózás és protekcionizmus, Európában az euroszkeptikus, szuverenista és identitárius retorika felerősödésének veszélyéről szónokolnak. Eközben a multipolárissá vált világban regionális hatalmak igyekeznek új pólussá válni, s saját gazdasági és hadászati potenciáljukkal, kulturális és humántőkéjükkel gravitációs pontot képezni, mintát adni, paradigmát váltani.

Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok alábbhagyott a »demokrácia-export« szándékával, miközben a »liberális nemzetközi rend« gyengeségeit, törékenységét gyakran kiemeli, illetve maga is kiaknázza. (...)

Emlékezetes Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök vitája a demokrácia mibenlétéről. Orbán a 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében példaként állította be a világ »illiberális demokráciáit« (a felsorolt példák egyike sem valódi, európai értelemben vett demokrácia, még bizonyos demokratikus intézmények meglétével együtt sem), majd beszédének nemzetközi visszhangja miatt később több kísérletet tett az elhangzott kifejezés újradefiniálására, immár a »kereszténydemokráciával« azonosítva a liberális demokrácia »alternatíváját«. Angela Merkel a 2015. február 2-i budapesti látogatása alkalmával megtartott közös sajtótájékoztatón oda is szúrt Orbánnak: »Nem tudok mit kezdeni az illiberális szóval a demokrácia összefüggésében.« A vita hátterében egy közkeletű félreértés/félremagyarázás áll. A liberalizmus – genezisét, a klasszikus liberalizmust tekintve – nem állt mindig a demokrácia pártján. Az általános választójogot például sokáig ellenezte – így egyszerre került szembe a társadalmi hierarchiát és az előjogok rendszerét védelmező (korabeli) konzervatívokkal, és az általános választójogot, egyenlő, közvetlen és titkos szavazást követelő munkásmozgalmakkal és kiszolgáltatott, jogfosztott tömegekkel. Ugyanakkor a liberalizmus megtermékenyítő hatása nélkül nem létezne a mai értelemben vett demokrácia és jogállamiság. Ezért is hangzik nevetségesen Orbán Viktor 2017. április 26-i parlamenti felszólalása keretében elhangzott azon mondata, miszerint »az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek«. A liberális demokrácia – mint politikai berendezkedés – ugyanis nem szinonimája egy önmeghatározása szerint liberális kormányzatnak. (...)

Az »offenzív« (proaktív) liberalizmus, mint politikai entitás alacsony válságkezelési potenciáljával, tömegek inspirálására képtelen, kimért technokratizmusával és társadalommérnökségével, gyakran megmutatkozó szociális érzéketlenségével, a liberalizmus természetének ellentmondó, rá mégis egyre inkább jellemző dogmatizmussal, a globalizáció hatásainak nem kellően árnyalt megközelítésével számos országban marginalizálta magát. Ugyanakkor a liberalizmus, mint eszmerendszer, értéktartalmú kötöttség egyre kívánatosabb hiánycikk azokban a társadalmakban, amelyek szabadságjogaikban, a demokratikus nyilvánosságban, a teljesítményt elismerő, szabad versenyben és kiválasztódásban korlátozottak, ahol a kormányzati hatalom számára a demokratikus intézmények csupán akadályok, eszközök, díszletek, a polgárok pedig iránymutatásra vágyó alattvalók, s ahol korrumpálással, függésben tartással, fenyegetéssel és széleskörű tudatmanipulációval épül az illiberális állam.”