Kijev hatalmas. Magasépületeivel, felhőkarcolóival egy-egy pontról elmehetne akár New York egy szolidabb változatának (lásd a nyitóképet). Az építési szabályozás szinte teljes hiánya is erősíti az Amerika érzést. Egy kétemeletes, kétszáz éves kis ház mellett simán építhet egy vállalkozó harmincemeletes lakóházat. Közelebbről nézve persze látszanak a gyengeségek, hogy dőlnek meg itt-ott a hatvanas évek lakóházai a rossz alapozás miatt.
Kijev olyan, mint egész Ukrajna: hatalmas, de a talapzatával valami nincsen rendben.
„De hát engem nem zavar, ha a magánéletben magyarul beszélnek” – ezt egy kora harmincas, őszintén egy jobb, demokratikus, nyugatos Ukrajnáért küzdő aktivista mondja.
Ismerjük egymást, ő hívott meg Kijevbe, hogy lássam, miért is harcolnak. Szereti Magyarországot, Budapestet, évek óta jár a Szigetre, a 2019-es jegyét már megvette. „De az állam és az oktatás nyelve az ukrán, a 2012-es nyelvtörvény pedig kifejezetten ukránellenes volt, ezért kellett eltörölni” – folytatja.
Kijevben vagyunk az irodájában, nyüzsögnek a fiatal aktivisták, akik azért küzdenek, hogy megreformálják az igencsak deformált ukrán igazságszolgáltatást. Jó ismerősöm egyébként orosz anyanyelvű, de igyekszik, ahol lehet, az ukránt használni. Amikor később egy vacsora után egy étteremben egy pincér az orosz daszvi dánjával köszön el, megrázza a fejét: „ha ezt tudom, nem adok ennyi borravalót”. Mélyen hiszi, hogy az ukránosítás és az orosz nyelv (ami egyébként anyanyelve) visszaszorítása a nyugatosodás feltétele. Semmilyen magyarellenesség nincsen benne: sajnálja, ha mi úgy érezzük, hogy mindez a magyar kisebbséget hátrányosan érinti, de ő az ukrán nemzet javát nézi.