A sikeres élet titka a magánéletben rejlik – Bedő Imre a Mandiner.családnak

A március 8-i nőnapi konferencián arról beszéltél, hogy paradigma-váltásra van szükség…

Nagyon sok dologról azt hisszük, hogy az úgy van, mert úgy szoktuk meg. A fogyasztói társadalom és a globalizáció nem is olyan régen kezdődött. Mégis, az azt éltető narratíva már olyan réginek tűnik, hogy azt ősi és örökérvényű igazságnak gondoljuk. Közben viszont történnek olyan trendváltozások, amelyek a meglévő gazdasági folyamatokat megbillentették, de ezt a változást nem követik le sem a szülők a gyermeknevelésben, sem a pedagógusok az oktatásban, sem az újságírók a médiában. Mindenki el van foglalva, túl van terhelve, a ma túlélésére koncentrál. Holott 2008-ban történt egy gazdasági válság, ami mindent megváltoztatott: arról szólt, hogy nem megy tovább a szekér úgy, ahogy eddig. És mindenekelőtt megbukott a narratíva, amit igaznak hittünk. Elveszett a bizalom. Kiderült, hogy manipulálják a piacokat, hogy arrogáns és nemtörődöm profithajhászás miatt dőlt be az ingatlanpiac, magával rántva bankokat, tönkretéve tízmilliók életét. Hogy mesterségesen befolyásolják a befolyásolhatatlannak minősített kamatokat. És sorolhatnánk.

Mit kellene tennünk?

Én közgazdászként arra keresem a választ, hogyan lehet egy olyan társadalomban élni, ahol van kedvünk dolgozni, van energiánk arra, hogy megtartsuk az értékeinket, ahol nem vagyunk fáradtak ahhoz, hogy udvariasak legyünk és tiszteljük a nőket és az öregeket, ahol energiát tudunk fektetni a jövő generációba, vannak terveink, és – nagyon fontos – van erőnk az összefogásra. Ez az erő teljesen elveszett belőlünk: nincsenek terveink, frusztráltak vagyunk, mindent és mindenkit kritizálunk.

Honnan táplálkozik ez az erő?

Ezt keresem és vélem megtalálni most. Ha nem tudunk gyermekeinknek valamilyen újfajta motivációt nyújtani, akkor olyan demotiváltak lesznek ők is, mint a mai fiatalok. Nézzünk körül: az egyetemek tele vannak olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs, miért járnak oda. Ha megkérdezzük őket, ilyen válaszokat adnak: „azért, mert apám odaküldött”, „nincs kedvem, de valahogy végigcsinálom”, „nem akarok még dolgozni”, „nem tudom és nem is érdekel, hogy mi lesz belőlem”. Azaz nincs jövőképük, nem lehetnek biztosak abban, hogy állásuk lesz, a vállalkozó kedvük pedig elenyésző a szükségeshez képest.

Ez az általános demotiváltság egyformán igaz a lányokra és a fiúkra?

Különösen igaz a fiúkra. A lányokban több a motiváció. Az egész nyugati világ őket ösztönzi, mindenhonnan érik őket impulzusok. Nekik inkább vannak céljaik, például mindenféle szakmai és személyiségfejlesztő klubokba járnak, karriert akarnak, és az anyaság is ott lebeg a szemük előtt. A fiúk viszont jóval kevésbé hajtanak. Egyszer hallottam egy rádióműsorban egy egyetemista lányt azt mondani nagyon találóan: „a lányok igyekeznek, a fiúk szórakoznak”. A fiúknak – tisztelet a kivételnek – az a legfontosabb az egyetemen töltött időszak alatt, hogy szórakozzanak. Rengeteg szó esik a számítógép- és pornófüggésről, ami ugyancsak jobban sújtja a fiúkat. De nem is ez a lényeg.

Mi a lényeg?

Az, hogy általánosságban még mindig az a paradigma él, hogy a tudás a legfontosabb dolog, és hogy olyan embereket kell kinevelni, akik a tudásukat a globális gazdaság részére rendelkezésére tudják bocsátani. Ez az üzenet mindenkit arrafele próbál tolni, hogy a gazdasági életben kell boldogulni, karriert kell csinálni, pénzt kell keresni.

Mi ezzel a gond?

Erre nem vezet út. A fiatalok sem hiszik már el, vagy nem kérnek belőle. Például elgondolkodtató jelenség, hogy a meggazdagodott első generációs családok második generációja már nem akarja átvenni a sikeres családi vállalkozásokat. Ezek a fiatalok még arra is demotiváltak, hogy egy jól működő, sokat hozó vállalkozást átvegyenek.

Szerinted miért van így?

Amikor kutatják ennek okát – amit a fiatalok nem feltétlenül tudnak megfogalmazni, de azért „kiszedhető” belőlük – arra jutnak, hogy ők egyáltalán nem tartják követendőnek szüleik életét. Szerintük az nem élet. Túl sokat dolgoznak, mindig idegesek, fáradtak, frusztráltak, pszichoszomatikus betegségekkel küszködnek és nincsenek (nem voltak) jelen a családi életben. Szüleik élete egyszerűen értelmetlennek tűnik számukra. Ezek a fiatalok valahogy ráéreztek arra, hogy megbillent az egész globalizációs trend, és most nem tudják, mi tévők legyenek. Demotiváltságukra, elbizonytalanodásukra okot adnak a valós folyamatok is. Nagyon fontos tudatosítani és kimondani, mert erre épül a fiatalok ösztönzésének következő fázisa. Az új valóság egyik alappillére az, hogy a ’84 után született ún. Y generáció az első olyan generáció az iparosodás óta, amelynek az életszínvonal-kilátásaik rosszabbak, mint szüleiké.

Ezt honnan tudjuk?

Ez nyilvános kutatások eredménye. Az iparosodás kezdete óta minden generációt joggal bíztattak azzal, hogy ők jobban fognak élni, mint szüleik: több esélyük van, több anyagi javat tudnak felhalmozni, magasabb életszínvonalat biztosítani, mint ők. Ez egy folyamatos és mindezidáig igaz „csali” volt, még Kelet Európában is, holott itt azért – valljuk be – nem volt Kánaán, mégis minden generáció előre tudott lépni. Úgy tűnt, hogy érdemes a karriert, a pénzkeresést és a fogyasztást majdnem kizárólagos célul kitűzni.  Viszont a mostani, Y illetve különösen a Z generációra már egyáltalán nem igaz az, hogy lehetőségük volna tömegesen több pénzt keresni, nagyobb karriert csinálni, jobban élni, mint szüleiknek. Arra van lehetőségük, hogy ismét részévé váljanak egy rendszernek, és átlagemberként boldoguljanak.

Átlagemberként boldogulni jó?

Igen. Egy olyan világban élünk, ahol a 99,9 % most is átlagember, miközben magának a szónak is hadat üzentek! Minden motivációs guru épp ezt a 99,9 %-ot akarja rávenni, hogy ezt szégyellje, sőt, kerülje kimondani is. Pedig nem az átlagemberként való megszürkülés, hanem az átlagemberként való boldogulás az egyetlen út!

Visszatérve az életszínvonal-kilátásokra: mi lehet az oka a megtorpanásnak?

Ennek számos oka van, aminek részletes felsorolása, elemzése szétfeszítené az interjú kereteit. Az egyik ok az, hogy a gazdagok túl gazdagok lettek, túl gyorsan áramlik a pénz feléjük, és ebbe a körbe lehetetlen bekerülni újabb sokaság számára. Egy másik ok pedig az, hogy túl sok a 40 körüli, X generációs fiatal – azaz a mi korosztályunk – akik még nem szívesen adják, adjuk át a lehetőséget, pozíciónkat stb. a következő generációnak. Bizonytalanság van a világgazdaságban, rengetegen egy sokkal nagyobb válságot vizionálnak a közeljövőre, mint a 2008-as volt. Itt tehát többszörös elakadás van, amit próbálnak mindenféle pozitív várakozásokkal fenntartani, de nem megy. 

Milyen pozitív várakozásokról van szó?

Az egyik ilyen közgazdasági paradigma, amit nekünk is tanítottak anno az egyetemen, hogy „a várakozások megtermelik önmagukat”. Azaz, ha pozitív várakozásokat generálunk – legtöbbször mesterségesen (például a média segítségével) – akkor azok bekövetkeznek, akár van alapjuk, akár nincs. Ha azt a várakozást keltjük, hogy nő a fogyasztás, akkor nőni fog; ha azt, hogy csökken az infláció, akkor csökkenni fog. De 2008-ban kipukkadt ez is a „lufi” is. Pontosan azért, mert hazugságnak bizonyultak a sokáig szentírásnak kikiáltott, gazdaságot működtető alapmechanizmusok. Odalett a bizalom.  Bár továbbra is próbálnak várakozásokat kelteni a régi paradigma szerint, az emberek ma már nem hisznek. Nem vesznek fel nyakló nélkül hitelt, nem megy a még meg sem keresett pénz terhére történő azonnali fogyasztásnövelés. Tehát ha a fiatalokhoz akarunk szólni, akkor mindenképpen tudomásul kell venni, hogy bizalmi légkör, a valóság, az alapvetések megváltoztak, már nem működnek vagy hamarosan nem fognak működni.

Vannak még ilyen „lufik”, amelyekben már nem hiszen a fiatalok?

A „start-up” is az. Olyan, mint a multi level marketing (MLM): hihetetlen sok „hullát” termel, mégis működik, amíg hisznek benne. Van egy barátom, aki végigutazta Amerikát, számos start-up guruval beszélt, akik elmesélték neki, hogy az üzenet, hogy „ha fiatal vagy és kitalálsz valami tutit, akkor beléd fektetünk rengeteg pénzt, és akkor hamarosan egy papucsos-rövidnadrágos, az óceánra néző üvegirodában dolgozó vagy medence szélén pihenő menedzser leszel”, csak egy marketing-szöveg. Célja, hogy emberek milliói gondolkodjanak, ötleteljenek, üzleti terveket írjanak, viszont hihetetlen kevesen jutnak oda, hogy valóban pénzt fektetnek beléjük. Akivel viszont megteszik, annak kitapossák a belét, hogy megsokszorozza a befektetést. Ez azt jelenti, hogy miközben sok millió fiatal reménykedik, abból csak néhány száznak sikerül. Miközben őket kifasírozzák, a prezentációs szakaszban kieső milliós nagyságrendű fiatal önértékelési zavaros, bukott, vesztes ember érzetével vág bele a felnőtt életbe, huszonévesen. Legtöbbször már rokonaik pénzét is elveszítve...  A propaganda-gépezet nem törődik a maguk mögött hagyott pszichés hullahegyekkel. Az a néhány „győztes” nekik elég jó üzlet.

Más példa?

Az egyik legutolsó ilyen átlagemberek tömegei által fogyasztható „lufi” a Titok című könyv volt. Annak lényege az volt, hogy ha eleget mantrázzuk, hogy lesz sok pénzünk, akkor majd lesz. Ez is olyan, mint az MLM. Álmokat árul, ami a többségnek nem sikerül. Azt mondják a pszichológusok, hogy ez a könyv ugyanúgy pszichés roncsok garmadáját hozta létre, mert oly sokakkal hitették el, hogy nekik menni fog; és ha nem, akkor azt hiszik, hogy csak nekik nem megy, ők a lúzerek, a korlátlan lehetőségek világában.

Egyszóval ezek nagyon veszélyes motivációs marketing trükkök. Még próbálkozik velük a világ, de mivel egyre kevesebb „jön be”, egyre kisebb a hitelük. Változtatni kell, de nem tudják, merre, hisz a mostani huszonévesek már egyre kevésbé hisznek bennük, a tizenévesek pedig egyáltalán nem…

Ez végülis jó, nem?

Az a gond, hogy ezek a fiatalok nem hisznek semmiben: elfordulnak a szüleiktől, a társaiktól, tévétől, és ők maguk kezdenek el kutatni az interneten. Ha ott rákattannak valamire, akkor azt maguk számára elfogadják, és ennyi. Ebben az a legnagyobb probléma, hogy nem lehet rájuk hatni. Megszakadt a generációk közötti kapcsolódás is. Tehát ha valami veszélyes és/vagy buta dologra kattannak rá, akkor azt nem lehet befolyásolni, megakadályozni. És mivel sokszor vak vezet világtalant ebben a „rendszerben”, így kétséges az is, hogy hová jutnak.

Mi erre a megoldás?

A generációknak össze kellene fogniuk. Ehhez viszont kölcsönös bizalomra van szükségük. A bizalomhoz pedig őszinteségre. Legelőszöris arra, hogy kimondjuk ezeket a dolgokat, elismerjük a kipukkant „lufikat”, és keressünk más, valódi megoldást.  Ha nincs út a tömeges meggazdagodás irányába, viszont arra van lehetősége sokaknak, hogy az életüket decens módon megfinanszírozzák, akkor meg kell lelni az utat egy másfajta, sokak számára nyitva álló boldogulás felé.

Az előadásodban említettél egy másik ijesztő jelenséget…

Igen. Egy másik figyelemre méltó tény, ami a jelenséget alátámasztja és jogossá teszi a fiatalok kétkedését, a következő: az Egyesült Államokban 2016 volt az első év, amikor a várható élettartam csökkent. Évtizedek óta növekedik, de a mostani paradigma szerint motivált és élenjáró Egyesült Államokban tavaly először csökkent! Nagyon kevés szó esik a világban erről, pedig ez egy kifejezetten vészjósló jel. Ami megint csak az igazolja a fiatalok számára, hogy más utat kell találniuk, mint szüleiknek, nem a gazdasági boldogulás lesz az ő útjuk.

Ha nem a gazdasági boldogulásé a jövő, akkor mié?

A megoldás kézen fekvő. A modern paradigma megbukott. Új kell. És ez az új a régi! Mivel városban élünk, kénytelenek vagyunk dolgozni, pénzt keresni. De fel kell ismernünk, hogy a pénz csak egy eszköz. Az életünk nem a pénz megkereséséről kell szólnia, hanem arról, hogy a pénzt mivé tudjuk a munkahelyen kívül töltött időben átalakítani. A boldogulásunkat – mindazt a motivációt, amitől reggel szívesen felkelünk, amitől meggyógyulunk, ha betegek vagyunk, tehát ami értelmet és célt ad az életünknek – azt csakis a magánéletben találjuk meg. Meggyőződésem, hogy a boldoguláshoz leginkább a családon keresztül lehet utat találni. A személyiségfejlődésnek is az ad értelmet, hogy az egyre gyarapodó önmagamat, értékeimet a jövő generációnak át tudom adni. És az ad értelmet a pénzkeresésnek is, hogy boldogulássá, büszkeséggel eltöltő eredménnyé tudom azt alakítani otthon, a család által. Még a cégvezetők munkahelyi teljesítményének sikerérzetét is nullázza a magánéleti kudarc. És az a nagyon jó hír, hogy ennek a sikernek a megteremtésére mindenkinek lehetősége van, ellentétben a másik, kipukkadt „csalival”.

Ilyen egyszerű lenne?

Sajnos nem. Ezzel ugyanis az a gond, hogy annyira sok a csonka család, a szülők olyan sokat dolgoznak és annyira kevés minőségi időt töltenek a mintájuk javítgatásával és átadásával, hogy alig van, aki ebben példát mutasson. A fiatalok nem hisznek ebben sem nekünk, idősebbeknek, hiszen az ő szüleik többsége elvált, ráadásul durva csatározások közepette. A mi dolgunk tehát ma az, hogy megtaláljuk, hogy ezt az elveszett generációk közötti bizalmat hogyan tudjuk újraépíteni és egy új jövőképet elhelyezni a fiatalok fejében. Más megoldás ugyanis nincs. Illetve vannak próbálkozások, de azt nem tartom követendőnek, mert zsákutcák.

Miről van szó?

Reakcióként van egy olyan mozgalom például, hogy MGTOW. Milliós nagyságrendben vannak a nyugati világban olyan fiatal férfiak, akik azt állítják, hogy az emancipált nők olyan kockázatot jelentenek, hogy velük soha semmilyen kapcsolatra nem akarnak lépni – sem szexuális, sem másfajta kapcsolatra. Az előzőt azért sem, hogy ne lehessen őket „beperelni”, szexuális zaklatással vádolni. Ezzel gondolják megbüntetni a nőket, mert „csúnyán viselkedtek” a feminista törekvések révén. Ennek a jelenségnek az a lényege, hogy a férfiak pénzt keresnek, felélik és – állítólag – nagyon jól érzik magukat e felelősségmentes világban. Legalábbis fiatalon...

Ez csak amerikai, nyugat-európai jelenség?

Sajnos nem. Engem a minap „támadott” meg egy ilyen magyar brigád, hogy mit gondolok a nőkről, a férfiak és a nők kapcsolatáról, megvádolva azzal, hogy mivel a Férfiak Klubja eszmeisége középpontjában a nőkkel együttműködő, családban és jövő generációkban gondolkodó férfi értékek vannak, én a nők rabszolgáivá akarom tenni a férfiakat. Nehéz elmondani nekik, hogy  ​férfiak csakis a nőkhöz képest lehetünk, különlegességüket csakis a velük való magánéleti együttműködésbe építhetjük bele, és hogy ha csak férfiak élnénk a földön, a férfiasság kérdése fel sem merülne. Az ilyen mozgalmak megjelenése érthető a nyugati világban, de szerintem nem vezetnek sehova.

Miért nem?

Nagyon egyszerű: mert így előbb kiégünk, majd kihalunk. Értelmetlen lesz az életünk, amire csak akkor jövünk rá, amikor megöregedünk, és már nem tudjuk újrakezdeni. A nőkkel való férfiúi együttműködésünk elengedhetetlen.

És mi ennek az együttműködésnek a lényege?

Ezt majd a következő könyvemben fogom kifejteni. (nevet) A férfinak nem az a dolga, hogy eltartsa a családot. Egyedül nem is tudja, mert a rendszer a kétkeresős modellt tette kötelezővé: ma már nem választható, hogy csak egyik szülő dolgozzon-e. Nem a pénzére van szükség a férfinak, hanem őrá, testestől-lelkestől. Nem eltartani, hanem felnevelni kell a gyereket, olyan értékek átadásával, ami a gyermeknevelésen keresztül boldogulás-képessé teszi a gyermeket felnőttként. Olyan értékeket kell átadni, amelyek társadalmi szinten is közösek, hogy a gyerekeink majd együtt tudjanak működni, megértsék egymást, társra leljenek – családban, barátságban, munkában. Ha a szükséges egyéni mintát és ezt a közös kulturális nevezőt mi, a mai aktív felnőttek nem tudjuk nekik megadni, akkor nagyon nagy bajban vagyunk mindannyian – mi is, és a társadalom is. Ha a társadalmi trendeket nem tudjuk megváltoztatni, akkor hiába neveljük fel a gyermekeinket egy „normális otthoni” közegben, ha utána belökjük abba az abnormális világba, ahol senkit nem tudnak megérteni és nem tudnak majd kivel kapcsolódni.

Hogyan lehet megadni ezt a közös nevezőt?

Az emberek képekben gondolkoznak. Ha van kép a fejünkben arról, hogy milyen emberré kellene válnunk, akkor képesek vagyunk rá – mondja a magyar nyelv. Ha nincs képünk, akkor képtelenek leszünk. Elsősorban tehát a jövőteremtő férfi (és nő) ideát, eszmeiséget kell ismét megteremteni, és eljuttatni a tömeghez, hogy képesek legyünk. Utána presztízst kell adni, divattá kell tenni ezt a hozzáállást. Ez ösztönzi majd az embereket arra, hogy önszántukból, saját akaratukból, saját boldogulásuk érdekében tegyenek önálló lépéseket, és elinduljanak az életüket jobbá tevő úton. Ami nem a fogyasztás, hanem az a magánéleti teremtés, aminek a „termékeire” elég lesz ránézni, és máris büszkeség és boldogság önt el. Tenni kell ezt annak ellenére, hogy rengetegen másmilyen mintákat láttak otthon és a környezetükben.

Vannak konkrét javaslataid?

Persze. Én és az általam alapított 130.000 követővel bíró Férfiak Klubja feltárja ezeket az utakat. Mottónk:  „Küldetésünk a változás! Vállaljuk, hogy mi vagyunk az a változás, amit látni akarunk a világban!” Ennek szellemében hoztuk létre a KOHÓ-t, ahol havonta találkoznak a férfiak és aktuális férfi-témákat beszélünk át. Minden második alkalommal meghívunk olyan előadókat, akik élete, látásmódja mintaként szolgálhat mások számára. Ma, április 6-án például Sütő Zoltánt, a Griff Collection alapító tulajdonosát várjuk, de járt már nálunk például Kassai Lajos lovasíjász, Molnár Ferenc, az Ilcsi tulajdonosa, Bánffy Farkas – a nemesi Bánffy család sarja, Litkey Farkas vitorlázó.  

Emellett működtetjük az ÖtvösMűhelyt, ahová nemcsak férfiakat, hanem nőket is várunk kéthavonta, legközelebb április 13-án, amikor éppen a férfi és a nő XXI. századi kiegyensúlyozott együttműködésének tényezőit vesszük górcső alá egy előadás és beszélgetés-sorozat keretein belül. Továbbá külön férfiaknak kifejlesztetett önismereti, motivációs és csapatépítő „Kitörés-tréningeket” cégek számára. 

Úgy tudom, nemcsak felnőtteknek szóló programjaitok vannak…

Valóban. Vannak Apa-Fia Köreink szerte az országban és Erdélyben is, ahol havonta egyszer közös, cselekvő programokat szerveznek apák és fiaik. Van egyhetes Apa-Fia táborunk, ami tavaly indult és nagyon sikeres volt, idén ez Apa-Lánya táborral bővül.  Lesz apa-gyermek vízitúra, a kislányoknak és fiúknak az apákkal eltöltött minőségi idő fokozására. A mozgalom eszmeisége egyébként idéntől eljut már minden egyes születendő gyermek apjához, családjához a Promobox Kft-vel való együttműködésben született Apavilág című kiadvánnyal. 

Nemrég készítettetek egy felmérést...

Igen, arról, hogy milyen témák, projektet érdeklik a követőinket, ennek eredménye feldolgozás alatt áll, de több ezer ember értékelése szerint annyit elárulhatok, hogy a leginkább közérdekű témák:

• Biztonságos nyári munkahely-hálózat létrehozása gyerekek számára, ahol megtapasztalhatják, hogy a valódi munka értéket teremt, és megtanulhatják helyén kezelni a pénzt.
• Helyi cselekvő közösségek hálózatának növelése, a klasszikus férfierények természetes átadására a generációk között (Apa-Fia Körök, Apa-Gyermek Körök). Férfiak Klubja hálózat szervezése az értékeik megszilárdítását, a kapcsolatépítést, az együtt gondolkodást és cselekvést fontosnak tartó erős helyi férfiak bevonásával (helyi Klubok, tevékenységek).
• A pedagógus-társadalom (tanár, edző, néptánc, népművelő) megszólítása, átfogó tájékoztatása a fiúk nevelésének specialitásairól, figyelemfelhívás a fiúk általános, tényszerű továbbtanulási leszakadásának okaira, a legfrissebb tudományos kutatások eredményeinek terjesztése pedagóguskörben a fiúk generális felzárkóztatása és motiválása érdekében.
• Külön program kialakítása egyetemisták, fiatal férfiak motiválására férfi értékeik időben, azaz családalapítás előtt történő tudatosítására, gyakorlására.
• Egy női támogatói kör élő kereteinek létrehozása, működtetése, a Férfiak Klubja értékeit fontosnak tartó több tízezer nő közreműködésével.

Egyéb terveitek?

Még rengeteg tervem, tervünk van. Tervezzük a helyi Klubok szervezésében a KOHÓ-t elvinni vidékre is. Szeretnénk egy telefonos applikációt, ami a fiatalokat mind filozófiailag, mind gyakorlati feladatok segítségével a jellemfejlődésükben kísérné. Keressük a szponzorait egy széleskörű társadalmi érdeklődésre számot tartó Férfi Példakép díjnak.

Előadásokra hívnak országszerte és határon túlra is. Felkértek egyetemeken is előadni. Alakul egy másik könyvem, a családról. Egyszóval, terv van bőven és most már a közösségünk több ezer tagjának konkrét értékelése is alátámasztja ezeket. A megvalósításhoz viszont rengeteg professzionális munka (marketing, szoftverfejlesztés, rendezvényszervezés, jog, iroda, utazás, stb) és emiatt sok pénzt kell! Én hiszek abban, hogy ha magunkért akarunk valami jót tenni, akkor nem várhatunk senkire, össze kell fognunk. Politikamentes, független munkánkat csakis az biztosíthatja, ha ennek forrásait is össze tudjuk gyűjteni a magunk erejéből, legyen ez önkéntes munka, 1%-os adófelajánlás vagy egyéb támogatás. Jelenleg önkéntesekkel és néhány lelkes alvállalkozóval dolgozunk, a forráshiányunknak megfelelő ütemben, de a tőlünk megszokott magas elhivatottsággal és minőségben. Teszem, tesszük a dolgunkat. 

Fotók: Földházi Árpád