Megoldatlan és kibeszéletlen történelmi probléma a rendszerváltás előtti kommunista diktatúra alatti élet, különösen is a Vasfüggöny kérdése – állapította meg Joó András, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa a Párbeszéd Házában az Iron Curtain Project (ICP) által rendezett összejövetelen.
Az ICP-t holland újságírók hozták létre, hogy az egykori kommunista országok fiataljait biztassák szüleik, nagyszüleik megkérdezésére, faggatására. A rokonokkal készült beszélgetések videóit az ICP honlapján teszik közzé. A holland újságírók azért tartják mindezt fontosnak, mert úgy látják, Nyugat-Európa elfeledkezett a kommunizmusról.
A berlini fal leomlása után huszonöt évvel
„egy egész nemzedék nőtt fel anélkül, hogy személyes emlékei lennének a vasfüggönyről. Az európai kontinens térképe radikálisan megváltozott, a Trabant retro-coollá vált, Berlin szupertrendivé, és a berlini fal darabjait gyűjtőknek adják el – gyakran persze hamisítványról van szó” – írja az ICP
honlapja.
„Tizenegy éves voltam, amikor a berlini fal leomlott, és ez mély nyomokat hagyott bennem. Ezután sokat európai földrajzot tanultam, s sokat foglalkoztunk Kelet-Európával is” – mondja a Mandinernek Emmie Kollau, akinek az ICP ötlete kipattant a fejéből. „Amikor középiskolás voltam, tisztán emlékszem, hogy azt mondtam magamról, európai vagyok, és menő volt ezt mondani. Ma már nem menő ezt mondani Hollandiában, és szavazatokat sem lehet azzal szerezni, ha azt mondod: európaiak vagyunk. Sokat gondolkodtam azon, hogy történhetett ez, hogyan jutottunk ide, mikor annyira izgatottak voltunk a fal leomlása után, és mindenki erről beszélt az utcán.”
Amint az ICP-honlap írja: „az Európai Unió érdemeit nyíltan megkérdőjelezik; euroszkepticizmus hódít Nyugat-Európában és a nosztalgia Kelet-Európában. Új szélsőséges pártok nyernek egyre nagyobb támogatást”, sőt az ukrán válság miatt még a „hidegháború” kifejezés is újra felbukkant.
Talán azok kivételes idők voltak – vetjük fel Kollaunak. Azt mondja: lehet, de egyben optimista időszak is volt. Francis Fukuyama híres könyvét hozza fel példának a történelem végéről. Igen ám, de Fukuyama könyvét senki nem veszi komolyan ma, főleg nem egyetemi körökben – erősködünk. Kollau tudja ezt, de hangsúlyozza, hogy ez későbbi fejlemény, és azokban az években A történelem vége igen népszerű könyv volt, mivel tényleg hittek benne a emberek.
Ha érteni akarjuk a jelent, értenünk kell a múltat is – teszi hozzá, s elmondja: a Nyugat máris elfelejtette a kommunista múltat és Európa egykori kettéosztottságát. Ez régen volt, most pedig román és lengyel munkavállalók érkeznek, akiket nem igazán szeretnek.
Ezért indították útnak egy pop-up múzeum felállítása mellett egy az elbeszélt történelemre (oral history) fókuszáló projektet. Ennek keretében arra kérik több országban a fiatalokat, hogy beszélgessenek a kommunista időszakban átélt élményekről a nagyszüleikkel, szüleikkel, s ezt vegyék videóra. Motivációként ajándékokat sorsolnak ki köztük, segítségként pedig olyan munkadélutánokat szerveznek, mint amilyenre a jezsuiták által üzemeltetett budapesti Párbeszéd Házában is sor került. Az ICP-vel itthon a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium működik szorosan együtt, ők szervezik például a hazai programjaikat.
Ennek keretében Joó András tartott rövid előadást a kommunizmusról; Baranyi Márton, a Terror Háza munkatársa vázolta fel, mi az az elbeszélt történelem; majd Frand Odzuck, a Zwack Unicum vezérigazgatója mesélt arról, miként jutott keresztül a vasfüggönyön illegálisan. A kérdezéstechnikára vonatkozó tanácsok után Jobbágy Gyulát, Kanadában élő közgazdászt lehetett faggatni arról, miként távozott az észak-amerikai országba azután, hogy egy független diákszervezet alapítása miatt kirúgták a Marx Károly Egyetemről és az ország elhagyására szólították fel őt.
Hogy milyen történeteket várnak? Például ilyet:
A Párbeszéd Házában rendezett eseményhez hasonló találkozók azért fontosak, hogy egyrészt toborozni tudjanak olyan fiatalokat, akik számára izgalmas a célkitűzés; másrészt hogy amennyire lehet, elsajátítsák a tudnivalókat a beszélgetések felvételéhez. Persze a holland újságírók nem csak ezért jöttek.