Klotyótúrán a Helsinki Bizottsággal

Elmentem délelőtt egy klotyótúrára, aztán mégsem voltam klotyótúrán. Most elmondom, hogy volt, hogy nem volt.   

„Kuka–árnyékszék–folyóvízi túra” a nagy budapesti pályaudvarokon 2015. július 31-én, pénteken délelőtt 10 órától. Találkozás a Nyugati pályaudvarnál a nagykörúti homlokzat előtti óra alatt.”

Ez volt a sajtóanyag, s hát ki ne akarna részt venni egy árnyékszéktúrán? Én akartam, úgyhogy a megadott hely penetráns húgyszagában várakoztam pontban tízkor. Persze némi fenntartással érkeztem azért az eseményre: a budapesti nyomorszafariknak van már hagyománya, s az ötlet, meg ahogy aztán cikkek születtek belőle, még az említett húgyszagnál is gyomorforgatóbb. (Itt lehet megnézni, ahogy a 444, itt meg, ahogy az Origo fotózta buszból (!) a szörnyű nyomort Budapesten.)

Szóval minek is kell túrát szervezni pályaudvarokra, amelyekbe magától is bemehet, sőt, be is megy az újságíró? Nos, azért, hogy sok újságíró eljöjjön. Mégiscsak jobb vágóképek várhatók a Helsinki Bizottság központi irodája nyújtotta pazar akták látványlehetőségeinél. Merthogy ők szervezték a sajtótájékoztatót, no és „a civilek”. Hogy melyik csoport, hogy van-e valami nevük, az a Nyugatinál még nem derült ki. Itt egyébként még nem volt semmilyen szafaris mutogatás sem, hogy némmá, ilyen egy menekült. Csupán sajtótájékoztató.

S hogy abból mi derült ki? A Helsinki Bizottság menekültügyi munkatársa, csodák csodája, a kormányt ostorozta. „Az állam felelőssége, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen a menedékkérők számára.” Mert az uniós meg a magyar jog is ezt parancsolja. Szóval az állam feladata megoldani, hogy ha valaki papírok nélkül idejön, az ne hajléktalanul, ne mocsokban éljen az utcán, hanem jól szellőző, komfortos helyen. Ne is sátorban, ahogy Debrecenben is látjuk, mert a sátor nappal meleg, éjjel meg hideg. A Helsinki Bizottság tehát új befogadóotthonok megnyitását követeli.

Az persze igaz, hogy a kormány aligha hivatkozhat pénzhiányra. A helsinkis megszólaló felidézte, hogy tavaly januárban, a telet felforrósító ukrán konfliktus napjaiban Pintér Sándor közölte: összehívták az operatív törzset, 170 ezer embert tudnak elszállásolni, s mindössze 4 óra kell ahhoz, hogy 10 ezer embernek fekvőhelyet biztosítsanak.

Márpedig most legfeljebb 20 ezren vannak itt. 

Olyan apró különbségek nem kaptak hangsúlyt, hogy Ukrajna valóban szomszédos államunk, míg Szíria és Afganisztán nem az, az meg végképp nem, hogy Kárpátalján magyarok élnek. Sebaj. (Az idei 95 ezer menedékkérőből 27 ezren Afganisztánból, 22 ezren Szíriából érkeztek.) 

Az azért előkerült, hogy a budapestiek és a turisták érdekében is megoldást kellene találni a helyzetre – s ezzel aligha lehet vitatkozni. A nyilvános pályaudvari és aluljárókban spontán kialakult, bűzlő hajléktalanszállók valóban rémséges képet mutatnak. A „civil” Zsohár Zsuzsanna gyorsan el is mondta, hogy az ország hátat fordított az idegengyűlöletnek, mert ők tényleg adományokból segítik a menekülteket öt hete. Sok „magyarországi lakos” adományaiból, hogy pontosan idézzem.

Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy csupán a horngyulai terminológia villámgyors elsajátítása után lehet bejutni a menekültsegítők közé, netán hogy a segítségnyújtás kizárólag a punk, szélsőbalos, liberális és antifasiszta táborra jellemző ebben a zord világban – ahogy azt a Népszabadságból a hét elején megtudhattuk –, szólok: ez tévedés. Kis keresztény körök, katolikus hálózatok is részt vesznek például a Migration Aid munkájában.

Zsohár szerint a menekültek nem problémák, hanem emberek, akik rühöt kaptak valamelyik táborban, akiknek ellőtték a fél lábát, akiknek segíteni kell és pont. Ő segít is, ami szép dolog, tényleg az, a Helsinki szövegével viszont nehéz mit kezdeni. Már hogy az állam feladata lenne az otthonok nyitása. Ha az osztrákok lezárják a határt és nem engednek be menekülteket, mégis mennyi migránst és meddig helyezzünk el? Szerinte akármeddig, egyébként. „Ha itt akarják elkezdeni az életüket, kezdhessék el itt.”

Az a helsinkis érv is döcög, hogy az elmúlt másfél év 140 ezer menedékkérőjéből csupán 1500-at küldtek vissza Magyarországra nyugatról. Éppen azért, mert nem tartják megfelelőnek az állapotokat, mert a három tábor (Bicske, Debrecen, Vámosszabadi) túlzsúfolt, az ellátás nem megfelelő. 

Márpedig ha egyszer a kormány deklarált célja, hogy ne váljon menekülttáborrá az ország, akkor a csodás otthonok megnyitása épp e cél ellen hatna. Jól visszaküldhetnék ide, a biztonságos, kellemes ellátást nyújtó országba, aki itt lépett be, ha nyugati uniós testvéreinknek kedvük tartaná – márpedig kedvük egyre inkább van ilyen megoldásokhoz is.

A kuka-, vécé- és ivóvízhiányt már a Keletiben mutogatták, de oda már nem tartottam a csoporttal. Az állapotok valóban áldatlanok, ezt az elmúlt hetekben a saját szememmel is láttam a pályaudvarok környékén. Arról meg tudomásom van, hogy amikor közvetlen veszélynek – neonáci őrjöngésnek – voltak kitéve a migránsok, a MÁV biztonságos, titokban tartott helyet nyitott a számukra, a rendőrség pedig védte őket. Helyesen. A budapesti dzsuvát látva az sem ördögtől való elképzelés, hogy az állam nyisson még táborokat és szállítsa oda a menedékkérőket, ahelyett, hogy a szemétben legyenek kénytelenek fetrengeni a főváros aluljáróiban. Az viszont, hogy nem használt budapesti épületekbe költöztessenek papírok nélkül ideérkezetteket, akik akár tíz- vagy százezer számra is „elkezdhetnék itt az életüket” a nagy európai megoldásig – igen, ez konkrétan elhangzott, hogy az lesz a megoldás, a nagy és az európai –; nos, ez olyan felelőtlen gondolat, amiből többet már nem volt kedvem meghallgatni. Főleg, hogy megint előjött az „idegenellenes kormány” toposza, amely jogvédőéknél és balos pártoknál bevett fordulat, csak az a gond vele, hogy nem igaz. Idegenellenes szerintem az, aki nem szereti az idegeneket. Aki idegenellenes, az például a budapesti egyetemeken tanulókat, a turistákat, a tíz, tizenöt éve legálisan itt élő és dolgozó kínai büfést is utálja. Mert idegen, mert más, azért.

Nem vettem észre, hogy a kormánynak baja lenne a fentiekkel. A magyar kormány nem idegenellenes, hanem (tömeges) bevándorlásellenes. Ahogy a magyarok relatív többsége is. (Az, hogy a kormánypárt gátlástalanul kimaxolta a probléma kezelését a saját belpolitikai haszonszerzése érdekében, igaz, de írtunk már róla sokat.)

Szóval elmentem klotyótúrára, aztán mégsem voltam klotyótúrán. Nem hiszem, hogy sok mindenről maradtam volna le a többi helyszínen, de ha mégis, azt bőven láthatja majd a tisztelt olvasó a magyar médiában. Vaku, kamera, menekült: ma Budapesten egyikből sincs hiány.