Antimodernista nőktől tartanak a gender-szakértők

Az „antimodernista”  női emancipáció lehetőségéről, a szélsőjobb és a nők viszonyáról, női aktivistákról tartott konferenciát kedd este a Friedrich Ebert Alapítvány Budapesten. Az előadók Lengyelország, Csehország és Németország esetét járták körül. 

Pető Andrea, a Közép-Európai Egyetem (CEU) Gender tanulmányok szakának professzora bevezetőjében elmondta: a hatvanas években a démonizáló megközelítés érvényesült a szélsőjobb felé, majd a nyolcvanas-kilencvenes évektől a politikai kereslet és kínálat viszonyában értelmezték, azaz feltették a kérdést, hogy miért van igény a szélsőjobbra? Pető feltette azt a kérdést is: mit lehet kezdeni a „neoliberális rendszer kritikájával”, amikor azt a baloldal képtelen megfogalmazni, és így a szélsőjobb lép a helyébe? S vajon hol a határ a nőkkel kapcsolatban a konzervatív és a szélsőjobb eszmerendszer között? 

Łukasz Jurczyszyn, a Varsói Egyetem tanára kifejtette: a lengyel „szélsőjobb” a Családok Ligája formájában 2005-ben tűnt fel komolyan először, de utána el is tűnt, 2011-ben viszont új formában visszatért. Az Új Jobboldali Kongresszus vezetője, Janusz Korvin-Mikke például – női politikustársaival egyetértésben – megvonná a nőktől a szavazati jogot, és erősödnek az egyéb jobboldali és konzervatív mozgalmak is, amelyek a „társadalmon kívülre” helyeznék a nőket, ezzel párhuzamosan a lengyel katolikus egyház is „radikalizálódik”. Jurczyszyn a Nemzeti Radikális Tábor egyik női aktivistáján, Olgán keresztül mutatta be egy tipikus lengyel szélsőjobbos női aktivista képét, aki „tanult, ambíciózus és nagyon aktív”, ami a kitűzött célokhoz képest paradoxnak tűnik.

A cseh helyzetről Petra Vejvodová, a Brnoi Egyetem tanára beszélt, aki szerint a gender-elmélet alig jelent meg a cseh közéletben. A cseh szélsőjobb ellenségnek kiáltotta ki az LMBT-irányultságú embereket és kriminalizálni akarja a homoszexualitást, amit betegségnek tart. A cseheknél a szélsőjobboldali aktivisták 10 százaléka nő. Az aktív női személyiségek először segélynyújtóként, karitatív szerepben léptek fel a szélsőjobb szervezetek rendezvényein, majd szónokként is. A cseh szélsőjobbon is egyszerre van jelen a nőkkel kapcsolatos emancipatorikus és a tradicionális attitűd. 

Michaela Köttig, a Frankfurti Egyetem professzora előadásában némileg meglepő módon a szélsőjobbra sorolta a hagyományos szélsőjobb szervezetek mellett az „áramvonalasabb”, 2013-ban alapított Alternatíva Németországnak nevű, euroszkeptikus és gazdaságilag liberális pártot, melynek képviselői az Európai Parlamentben az angol torykkal ülnek egy frakcióban. A szélsőjobbos szervezeteknek Németországban negyvenezer tagja van, mintegy 20 százalékuk nő. A szkinhedek 13 ezren vannak és 30 százalékuk nő. A „jobboldali attitűddel rendelkező” állampolgárok 50 százalékot tesznek ki – ismertette Köttig. A nyolcvanas, kilencvenes években felé ráadásul rengeteg kizárólag női szélsőjobboldali csoport szerveződött, mint például a Deutsche Frauenfront, a Renees vagy Skingirls és hasonlók. Az előadó szerint a nők által elkövetett szélsőjobb kihágásokkal szemben kevésbé lépnek fel a hatóságok, az „iskolai és munkahelyi kontextusban a nőket nem tekintik politikai szereplőknek”. 

*

Pénteken a a Női Érdek és az EBESZ ODIHR-irodája rendezvényén magyar női politikusok járták körül a női politizálás kérdéskörét, csütörtökön pedig az anyaság kérdése körül csaptak össze a különféle nézeteket valló előadók a „neopatriarchális neoliberalizmus” kihívásai kapcsán a Friedrich Ebert Alapítvány konferenciáján. Gerberné Farkas Zsuzsanna, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének volt elnöke Kopp Mária munkásságát foglalta össze, azzal a sokat idézett kijelentéssel kezdve, hogy sok gyermeket akarunk, csak azok nem születnek meg.

Vele szemben Tóth Olga, az MTA Szociológiai Intézetének szociológusa teljesen ellenkező véleményen volt. Mint bemutatta: elterjedtek a nem szokványos kapcsolatok. 1990-ben még minden nő férjhez ment harminc éves koráig, aki akart, és 10 százalék alatt volt a hajadonok aránya. Akkor 24 éves koráig a nők 60 százaléka ment férjhez, most csak 6 százalék ez az arány. 2011-ben a 35-39 évesek 26 százaléka volt hajadon. A kérdés nem az, hogy miért nem születik annyi gyerek, hanem hogy miért születnek meg azok, akik megszületnek – mondta Tóth Olga. A gyermekvállalási motivációk sokfélék lehetnek: van adógyerek, segélygyerek, presztízsgyerek, kapcsolatgyerek, mentőgyerek, testvérgyerek, unokagyerek, pótgyerek, önigazoló gyerek, s így tovább – a szociológus felsorolásából csak az önmagáért, szeretetből akart gyerek maradt ki. Tóth Olga azzal az idézettel zárta előadását: „a tradicionális agrártársadalmakban a gyerekek termelési eszköznek számítottak, az ipari társadalmakban viszont fogyasztási javaknak.” A posztmodern társadalomban pedig presztízsjavak is – tette hozzá.

Dósa Ágnes az anyaság és a reprodukciós orvostudomány bioetikai kérdéseiről beszélt: az abortusz és a mesterséges megtermékenyítés esetén is az a fő kérdés, hogy személynek tekintjük-e a magzatot, mert akkor nem lehet megsemmisíteni. A lombikbébi-programok és a béranyaság esetében az az etikai kérdés, hogy megengedhető-e, hogy a szexuális kapcsolat és a fogantatás elválik egymástól (a katolikus egyház szerint például nem). 

Ingrid Kaoküla észtországi professzor az otthonszülés ottani bevezetéséről beszélt: arrafelé a jobb- és baloldali pártok többsége támogatta a lehetőséget, ahogy az orvostársadalom is. Szikra Dorottya szociálpolitikus az állam szerepéről beszélt az anyaság támogatásában, Renata E. Hryciuk varsói doktorandusz pedig a lengyel feministák anyasághoz való viszonyát mutatta be. 

Az MTA Szociológiai Intézetében október 3-án, csütörtök délután tartott nem tudományos, hanem inkább tájékoztató jellegű előadást Roman Kuhar, a Ljubljanai Egyetem szociológusa, aki amiatt panaszkodott, hogy a szlovén katolikus egyház úgymond „szekularizálta” a melegházasság és a melegek élettársi kapcsolata elleni érveit. Amikor az élettársi kapcsolatok elismerése és az új családjogi kódex bevezetése kapcsán ez volt az egyik fő közéleti téma Szlovéniában, az egyház részéről egy bioetikával foglalkozó pap volt az ügy felelőse, aki vallási érvek helyett tudományos kutatásokra hivatkozott az egyház álláspontjának alátámasztására. Így Kuhar szerint valamiképp „klerikalizálták” a társadalmat, miközben az egyház a maga „tradicionális, heteronormatív, patriarchális” társadalomképéért küzdött, és megpróbált befolyást gyakorolni az államra és a társadalomra. Kuhar sikeres egyházi PR-nak mutatta be, hogy a köz számára tudományosan, a hívek számára pedig bibliai alapon érvelt az egyház.