Megy ez magától

„A rendszer egyik legfőbb titka az, hogy az áldozatok egyik (még dolgozó, úgy-ahogy még lakó, a kispolgári lét utolsó foszlányaiba kapaszkodó, kétségbeesetten takarékoskodó, éjjel-nappal számlaleveleket olvasó) rétegét sikeresen állítja szembe azokkal, akiket az előbbiek túlélésre nem érdemes élősdinek tekintenek, mert versenytársuk az állam által újraosztott javakért és szociális szolgáltatásokért folytatott néma viaskodásban. Ha az éhezőket úgy-ahogy jóllakatják, ha a hajléktalanokat nem hagyják télen megfagyni, ha a kábítószereseket gyógyítani próbálják, nem agyonverni, ha a nőkre is érvényesítik az »egyenlő munkáért egyenlő bért« szabályt, és legfőképpen ha a munkanélkülieknek, mindenekelőtt a cigányoknak is folyósítanak segélyt – akkor az alsó középosztály és a megmaradt, csekély munkásság fölső rétege mozgósítható az underclass ellen, a kiszolgáltatott szegények, betegek idősek stb. ellen, az állami újraelosztás improduktívnak tetsző alanyai ellen, akiket valamiféle büntető rendszerben látna szívesen az autoritárius közvélemény. (És a bevándorlókérdés komoly formában még föl se merült, csak a jóstehetségű miniszterelnök atyailag uszító beszédeiben.)

Evvel ideológiailag rímel a középkori szellemben szintén improduktívnak tekintett bankok, takarékpénztárak stb. elleni paranoid propaganda, amibe metaforikusan belefoglalják az energiaszolgáltatókat is (a gáz csak úgy jön a természetből a csövön, ezek meg zsebre vágják a suskát) – ami nem azt jelenti, hogy a devizahitelezés nem volt disznóság (de az volt), és hogy a rezsiköltségek nem túl magasak a szegények számára (akiket segíteni kellene ebben, de nem a leggazdagabbakat, akiknek a legjobban esik).

Az ún. meg nem érdemelt juttatások körülötti »morális pánik« teszi plauzibilissé a rezsim represszív világnézetét és elnyomó politikáját. »Lefizetett külföldi ügynökök akarják a pénzünket drogosoknak, buziknak, cigányoknak adni« – ez a kurta bölcsesség helyettesíti a honpolgári, szociális és jogegyenlőség alkotmányos tanát, és röpíti diadalról diadalra a hátrányos megkülönböztetéssel kimondottan hivalkodó kormányzat szélsőjobboldali irányítóit. Ez a xenofóbia, a Nyugat-ellenesség, a megfogható tárgy nélküli antikommunizmus, antiliberalizmus és antiszemitizmus társadalmi bázisának legfontosabb világnézeti eleme. Ez az a közhangulat, amelyben a Műcsarnok új igazgatója országos kacaj nélkül kijelentheti, hogy »a művészet ne kritizáljon«, és hogy a népeknek jól fölismerhető arc- és tájképekre van szükségük. (A kőszívű ember fiait pedig kirakják a tanrendből, mert ez túl bonyolult már a dolgos középosztály lányainak és fiainak.)”