Jog és érdek: a lehallgatás határai

Snowden közelmúltbeli adatkiteregetésével és kalandos oroszországi menedékszerzésével felpezsdítette a nyári uborkaszezont, az azóta rendre meglebegtetett újabb információkkal pedig továbbra sem hagyja unatkozni a titkosszolgálati sztorikra éhező közvéleményt. A bili akkor borult ki igazán, mikor kiderült: az NSA Angela Merkel magántelefonját is lehallgatta, később pedig világossá vált, hogy a német kancellár esete korántsem volt egyedi. De mivel indokolható egy politikus lehallgatása, és ennyi erővel ugyanígy lehallgathatják-e bármely magánembert? 

A „Big Three” és a magánélet

Kérdésünkre Martonyi János külügyminiszter úgy fogalmazott: „Az, hogy a politika adott esetben megpróbálja megtudni azt, hogy mit gondol a másik, az sem szép dolog, különösen barátok között. De azt gondolom, hogy az igazán fontos kérdés akkor is ennek az emberi jogi része.” Ádány Tamás nemzetközi jogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója szintén úgy véli: az úgynevezett „Big Three”-nek, vagyis egy adott ország nemzetközi képviseletére jogosult államfőjének, kormányfőjének és külügyminiszterének többet kell elviselnie a magánszférája sérelme esetén (is), de amit az NSA csinált, az semmiképp sem fért bele. Valószínűleg a németek sem lepődtek meg a lehallgatás tényén, sokkal inkább annak riasztó mélysége és mértéke volt az, ami felháborodást okozott – vélekedett, hozzátéve: maga a lehallgatás emberi jogi kérdés, az emberi jogok tiszteletben tartását pedig a nemzetközi jog is előírja. Elsősorban a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából lehet kiindulni, amely kötelező erővel bíró nemzetközi dokumentum és rögzíti a magánélet tiszteletben tartását, a levelezés sérthetetlenségét – amibe az e-mail és a telefon is egyértelműen beletartozik.

Jóri András, korábbi adatvédelmi biztos kérdésünkre elmagyarázta: habár magát az adatvédelmi jogot az állami megfigyeléstől való félelem hívta életre, később fokozatosan tolódott a hangsúly az egyre fejlettebb IT rendszereket használó magáncégek irányába. Sok ország adatvédelmi jogának hatálya egyáltalán nem is terjed ki a nemzetbiztonsági tevékenységre, de ettől még az ilyen jellegű megfigyelést a büntetőjog is mindenütt szankcionálja. Természetesen, mint szinte minden jog, a magánszférához való jog is korlátozható, de ennek mindig szükségesnek és arányosnak kell lennie. Ádány szerint az NSA egyértelműen megbukott ezen a teszten, hiszen például Merkel lehallgatása semmilyen szükségességgel nem indokolható, ráadásul aránytalan is volt.

A bírói gyakorlat által kialakított szükségességi-arányossági tesztről szólva Jóri hozzátette: ezek a tesztek folytonosan változnak, Európában is tendencia a feltételek lazulása. Az adatkezelésnek korábban például szigorú korlátját képezte a célhoz kötöttség elve, aminek alapján az állam „csak úgy, készletre” nem gyűjthetett adatokat a polgárokról. A kétezres években viszont a terrorizmus megelőzésére hivatkozva sajnos gyakran átléptek ezen az elven – mutatott rá Jóri, hangsúlyozva: a megfigyelés kérdésében nem lehet politikusok és állampolgárok, vagy épp saját és külföldi állampolgárok között különbséget tenni; az európai adatvédelmi jog nem tesz ilyet, s elvárható, hogy az Egyesült Államok se tegyen. Ugyan bűncselekmények felderítése érdekében lehetséges a megfigyelés törvényben rögzített szabályok szerint, azonban ehhez általában valamilyen alapos gyanú kell, ami nyilvánvalóan nem állhatott fenn például a német kancellár esetében – mondta a Mandinernek Ádány Tamás.

Mennyire szabad külföldön gyanakodni?

Egyáltalán, hogy jönnek ahhoz az amerikaiak, hogy bárkire gyanakodjanak Európában? Anne Peters, a Max Planck Intézet társigazgatója erre a kérdésre is kitér a European Journal of International Law blogján megjelent cikkében. A szerző rámutat: Amerika a határain kívül folytatott megfigyeléseket, a vonatkozó nemzetközi egyezmények viszont a határaikon belül, illetve az ő állami igazságszolgáltatásuk keretében kötelezik az emberi jogok tiszteletben tartására a részes országokat. Kérdés, hogy a tág értelemben vett igazságszolgáltatás keretei közé tartozhat-e a megfigyelés, mint „ellenőrzési forma” (ide elsősorban olyan „durvább módszereket” szoktak sorolni, mint a bebörtönzés vagy az internálás).

Tálas Péter a VS.hu-nak azt nyilatkozta: minden országban napi gyakorlat a lehallgatás, a németek felháborodása pedig sokkal inkább az irigységüket fejezi ki, hogy vegyék be őket is a „szűkebb csapatba.” Ádány Tamás szerint alapvetően lehet ebben valami, azt azonban leszögezte: attól, hogy minden ország folytat ilyen gyakorlatot, az még nem válik nemzetközi szokásjoggá. Ehhez ugyanis az úgynevezett „opinio juris” is kell, vagyis hogy az államok kötelező normaként tekintsenek az adott gyakorlatra, a lehallgatásról viszont ennek épp az ellenkezője mondható el.

A nemzetközi jogász hozzátette: felvetődik a kérdés, hogy az amerikai nagykövetségek is benne voltak-e a dologban. Ha igen, az diplomáciai jogsértést jelent. Ugyan a diplomácia célja elsősorban a két ország közötti baráti kapcsolatok ápolása, azonban a diplomata feladatai közé tartozik egyúttal a fogadó országról való tájékozódás is –minden törvényes eszközzel. Ezek közé nyilvánvalóan nem tartozik a lehallgatás, azonban már korábban is volt példa olyan esetekre, amikor diplomatákról kiderült, hogy jogellenesen gyűjtöttek adatot, netán lehallgatót helyeztek el a nagykövetségen.

Kellemetlen, de az érdek előbbre való 

Ádány azt is elmondta: a németek annyira nagyon nem sértődhettek meg, hiszen még a hétköznapi módszernek számító diplomáciai kapcsolatok felfüggesztése sem került szóba. Sokkal inkább egy nyilvános bocsánatkérést várnak, némileg többet annál, mint hogy Kerry ígéretet tett rá, többet nem csinálnak ilyet. A jogász szerint az események jól illusztrálják Németország új világpolitikai szerepfelfogását is: a németek az utóbbi időben nem csak gazdasági, de politikai vezető szerepüket is felvállalták Európában, ebbe pedig nem fér bele, hogy szó nélkül lenyeljék a kancellár lehallgatását.

Azt ugyan válaszként meglebegtették a németek, hogy Snowden vallomást tehetne nekik Moszkvában. Korábban a németországi meghallgatás is szóba került, ezt azonban elvetették. Ádány Tamás kérdésünkre elmagyarázta: a meghallgatás jó kis fricska lenne, azonban ha erre Németországban kerülne sor, az amerikaiak egyből kiadatási kérelmet terjesztenének elő. A németek ezután, ha nem akarnák Snowdent kiadni, menekültstátuszt kellene neki biztosítaniuk, ez azonban azt jelentené, hogy nem tartják tisztességesnek az amerikai bírósági eljárást és féltik Snowden emberi jogait. Ez nagyon éles helyzetet teremtene, mivel az amerikaiak az emberi jogok élharcosának tekintik magukat, ezért is biztos, hogy nem merik ezt a lépést a németek bevállalni – mutatott rá a nemzetközi jogász, hozzátéve: ekkora nemzetközi felhajtás után, még ha vissza is kerül előbb-utóbb Snowden Amerikába, biztosan nem tudják majd „guantanámós módon” eltüntetni.

Magányos hős vagy tünet? 

Ugyan Snowdenre most az Amerikát lebuktató hősként tekint a világ, azt is fontos látni, hogy az amerikai törvényeket valóban megsértette, és az államtitkok felfedését, illetve egyéb állam elleni bűncselekményeket nem csak Amerikában, de a világ minden részén súlyosan büntetik, vagyis jogos Amerika igénye Snowden megbüntetésére – fejtette ki Ádány. A Mandiner kérdésére Jóri András elmondta: „mind a titkos információgyűjtés, mind az adatnyilvánosság kérdéseiben megfelelő állami kontrollmechanizmusoknak kell érvényesülniük, és végső soron jogi normáknak kell elválasztaniuk a titkos és a nyilvános szférát, illetve rögzíteniük, hogy mikor figyelhető meg legitim módon a kommunikáció.” Az adatvédelmi jogász úgy véli, az olyan magányos hősök aktivizálódása, mind Snowden, vagy akár a Wikileaks-alapító Julian Assange, arra mutat rá, hogy a jogrendszerben valami nincs jól. A Wikileaks jelenség annak az eredménye, hogy az amerikai információszabadság-szabályozás és a titkosszolgálati tevékenység ellenőrzése nem működik megfelelően – tette hozzá Jóri, összegezve: „A végső döntést titkosság és nyilvánosság, a megfigyelés jogszerűségének kérdéseiben azonban nem hősöknek kell meghozniuk (akik szükségképpen önkényesen járnak el), hanem a jogrendszernek.”