A nemzet nyelve – I. rész

„Azt már az államelnöki beköszönéskor (különben mizu?) sejteni lehetett, hogy az államfő nyelvvédelmi projektje számos érdekességet tartogat majd. Nem arra gondolok, hogy azonnal elkezdődött a poénkodás a német név miatt, akkor már miér nem Kovács (de az meg szláv): nem fair ez, na, hiszen a vezetéknevünket nem mi választjuk, nem illik gúnyolódni rajta. Adta magát a jópofizás a tévétornából több generációnak ismerős leánygyermekek bocskais ősmagyarnak éppenséggel nem nevezhető nevei miatt is persze, de ez is szimpla gonoszkodás, hiszen a családi névhez kétségtelenül jobban passzol a Gréta, Petra, Alexa, mint az Emese, a Sarolt vagy a Csenge. Különben is, akkoriban a Balaton-retró még nem retró volt, hanem tényvalóság, és a zoknis-szandálos NDK-s népeknek ugyan mi voltunk a Nyugat, de nekünk meg ők voltak a Nyugat ígérete, mert egyrészt ők birtokolták a keleti blokk egyetlen nyugati nyelvét, másrészt mert reménykedhettünk abban, hogy kapcsolt áruként hátha összefutunk a keleti famíliarész meg a marós fizetéséből is dőzsölésre alkalmat adó olcsóság kedvéért szintén itt nyaraló, Spandauban ragadt kuzinokkal, akik némi nyelvgyakorló levelezgetés után a karácsonyi angyalkás lap mellé küldenek majd zöldalma illatú, az ajándékok netovábbjaként egyenesen zöldalma formájú (áttetsző!) szappant is. A német nyelvhez, kultúrához kötődés bizony nagy erő, komoly tőke volt akkoriban (pláne, ha amúgy is német a vezetéknév, és pláne ha az ember olyan állásokat töltött be, hogy kivételesen aktív kapcsolata lehetett a vasfüggönyön túli világgal), mert hátha majd egyszer, legalább a gyerekek! Pedig akkor még senki se gondolta, hogy a szöszke templini fruska, a kis Angela Kasner egyszer majd »szegény Merkel asszony« néven, egykori Ossiként lesz Európa erős embere. Boldog békeidők. (Ó.) De hát egy ideje új, szárnyas idők fújnak, a régi, rozsdamarta vasfog a nikkel szamovárral együtt réges-rég elrepült a fejünk fölött, és hátrafelé kilőtt nyílként tért vissza, mint a bumeráng, úgyhogy az annak idején nyugatos nevet választók legfeljebb az unokáknál javíthatnak Leventére, Lehelre, ikrek esetén Kevére és Tasra, ami ugyanaz, de az ikrek is elvégre.  

Tárgyunkhoz visszatérve: az eltökéltséget tükröző államfői program után nem sokkal közzétett alkotmányozási ötlettár bizony frenetikus hatású volt. Legfönnebb ha a telhetetlen szű reményelhette, hogy az érzelemrokonító forrasztékot, a stiláris kuszaságokat, a helyesírási hibák dömpingjét és a vallástörténeti szenzációt (nevezetesen hogy Luther kálvinista volt), überelheti, sőt überolhatja bármi. Nem is überolta eddig még. Akkor sem, ha csámcsogtunk jócskán az emlékfalról elsuvasztott L-eken, mondjuk joggal, mert nem annyira zsír, ha a programilag bejelentve nyelvőrző-védő államelnök ilyen kiemelt és dicsekedésre méltó eseményen, mint az első államfői út első csárdalátogatásának első bejegyzése, két olyan hibát ejt, amelyek közül egy is kisiskolások ezreit ríkatja meg, ha látják, hogy a tanító néni piros tolla átszaggatta miatta (esetleg: végette) a füzetlapot. De az iskolai haknikörút zuglói mítingjét nyitó captatio benevolentiae, a »mizu« meg a »zsír« már szénszín szemöldökünk összevont pilláját is alig rebbentette meg, a hív dalnokok hív beszámolója ellenére. Elérkezvén tehát az idő. Mielőtt még a ritmikus ismétlődés miatt beálló közöny.”