Erdélyen túl, majd onnan vissza: nyári út a romániai magyar, csángó és zsidó örökség nyomában.
A Czuczor Gergelyről elnevezett győri bencés gimnázium csoportja nyár végén elfeledett helyekre indult a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával. A cél egy moldvai katolikus kegyhely, Kacsika volt, ahová augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján érkeztünk meg, hosszú út után. Belekóstoltunk az Osztrák–Magyar Monarchia tarka világába, pontosabban abba, ami maradt belőle.
Nagyváradot legjobban a városháza tornyából lehet áttekinteni – látszik a belváros szélén a katolikus püspöki palota, a premontreiek gimnáziuma, ahová Ady járt, s amit nem akaródzik visszaadnia a román államnak. Látszik a főtér a katolikus Szent László-templommal, a román görögkatolikus püspöki palotával, a barokk ortodox templommal s persze a felújított Fekete Sas szálló szecessziós csodájával. Az ortodox templomban épp keresztelő készülődik, amikor megnézzük – az épület messze földön híres az oromzatán lévő fekete-sárga gömbről, amely követi a Hold állását. És meglátogatjuk a neológ zsinagógát is, amelyet a neológ–ortodox szakadás után, 1877–78-ban építettek. Nagyváradon, mint oly sokfelé a Monarchia városaiban, a zsidóság jelentős hányadát tette ki a polgárságnak, és fontos szerepet töltött be a város életében. A neológok igyekeztek belesimulni a keresztény ország társadalmába és építészetébe, az egész épület erről árulkodik. A második világháborúig 28 ezer zsidó élt Szent László városában, és tizennyolc zsinagóga szolgálta ki őket, ma már csak hét van meg. A felújított neológ zsinagóga a maradék hitközség tulajdonában, de a város kezelésében van. Amikor megtalálták a padló alatt az alapító iratot, kiderült, hogy Ferenc Józsefnek mondtak köszönetet magyarul.
Váradról hosszú útra indulunk: irány a Kárpátok külső lábánál a bukovinai Kacsika. A száz éve a községet lakó lengyel sóbányászok által épített templomban a częstochowai pálos kolostor Fekete Madonna kegyképének másolata várja a búcsú zarándokait, köztük a moldvai csángókat, s a jászvásári katolikus egyházmegye amúgy csángó származású püspökei is ott vannak. Amíg a csángó magyaroknak tiltották a papjaik a csíksomlyói búcsúba való zarándoklatot, addig Kacsikával vigasztalódtak. A templom tömve van, akadnak lengyelek is, de a többség román, pontosabban elrománosodott csángó.
Nagyboldogasszony reggelén azonban viseletben, énekelve vonulnak be a csángó magyar falvak asszonyai, hogy a templom mögötti oltárnál magyarul celebráljanak nekik misét. A magyar istentiszteletek ügyében az egyházmegyei szigor 2019-ben enyhült, azóta havonta egyszer celebrál magyar misét nekik Bákóban Mariut Félix forrófalvi plébános, aki Budapesten is volt káplán. Kacsika hiába lengyel alapítású, fontos a csángó jelenlét, így is tudtára adják az egyházmegye vezetésének, hogy léteznek. A hetvenes évek elején végrehajtott katolikus egyházi liturgikus reform itt okozta a legnagyobb károkat, hiszen azóta a mise nem latinul, hanem románul van, és a Kájoni-kódex énekeit és más magyar népénekeket is lecserélték Schubert-átiratokra és modern gitáros dalokra – természetesen azokat is románul adják elő.
Nagyboldogasszony reggelén viseletben, énekelve vonulnak be a csángó magyar falvak asszonyai”
A Szeret folyó mentén Szabófalvára, a középkori eredetű északi csángók központjába érkezünk, Perka Mihály helytörténészhez. Más itt már nem nagyon beszél magyarul.
Az itteni sz-elős magyar nyelvjárás a középkori magyar nyelvet őrizte meg – nem sokkal ezelőttig. Perka Mihály élete gyakorlatilag az elrománosítás tanúja: a csángó falvak önellátó jellege megszüntetésének, a modernizációnak, a közösségek felbomlásának, annak, hogy elfogytak a magyarul tudók az iskolából, s hogy végül az egyházmegye idetette a múzeumát. Annak biztos a jövője, az övének nem, legutóbb még a villanyát is kikapcsolták.
Perka Mihály feleleveníti, hogy a nyolcvanas években a diktatúra hatalmas templomokat épített a jászvásári egyházmegyének e falvakban, cserébe a románosítási projekt felpörgetéséért. A régi templomok és a falvak Árpád-házi védőszentjeit olyan szentekre cserélték, akiknek nincs közük a magyarokhoz (lásd előző számunkat), ennek ellenére van olyan település, ahol ma is szentistvánozni mennek haza a búcsúkor, hiába már nem az első királyunk a védőszentjük egy ideje.
Továbbmegyünk a déli csángókhoz, Bákó környékére, s a Szent István tiszteletén meghagyott egyetlen faluban, a székelyes Pusztinán alszunk.
Másnap visszatérünk Bukovinába, hogy meglátogassuk a Moldovica ortodox kolostort. Bukovina a Monarchia része volt, ami látszik is rajta: takarosabb, mint Moldva. A jó harminc, kívülről is kifestett, ma is működő kolostort a moldvai fejedelmek építtették a 16. században a törökök ellen. Spirituális háború volt ez: a templomok falán többek közt Konstantinápoly ostroma is megelevenedett. Az apátnő kimerítő előadást tart, kedvesen süteménnyel kínál minket. Az ortodoxia ereje magával ragad, a látvány és a légkör lenyűgöz minket.
A Kárpátokon átkelve leereszkedünk Máramarosszigetre, amely Trianon óta határváros: a Tisza túloldalán már Ukrajna húzódik. Máramaros vármegyét és néprajzi tájat – amely erősen román – kettévágta a békeszerződés. A harmincezres városban ma négyezren élnek magyarok. Zolopcsuk Róbert helytörténész körbevezet minket a zsidónegyeden és a főtéren. A város magyar érzelmű zsidóságát itt is a háború szakította szét. Pedig a harmincas években a lakosság több mint egyharmada, tízezer ember volt zsidó, virágzott a haszidizmus. A módos zsidók által épített szecessziós házak ma lerobbanva állnak. Az utolsó zsinagógák egyikét a román kommunisták bontották le a nyolcvanas években, hogy tömbházat építsenek a helyére. A hatból mára egy zsinagóga maradt. A szatmári és máramarosi zsidóság utódai ma Amerikában, főleg New Yorkban élnek, de gyakran hazajárnak.
Máramarossziget kis ékszerdoboz lehetne. Igaz, az egykori piarista gimnázium, ahol Juhász Gyula tanított, most román múzeum, az egykori Vigadó lerobbant mozi, a Korona szállóról leszedték a koronát. Itt van azonban a „román Terror Háza”, a börtönmúzeum. Együtt raboskodtak itt magyar és román politikai vezetők, a Románia elszakadását támogató görögkatolikus, ortodox, magyar katolikus és protestáns püspökök. A szenvedés összehozta őket.
Fotók: Pados Adrián
A diplomata megemlékezett arról, hogy 176 éve, 1849 november 20-án adták át a Lánchidat, mely számára nem csak egy híd, hanem „a két ország közötti kapcsolat szimbóluma is”.
Ha politikus leszel, akkor bizony meg fognak kérdezni néhány dologról. És ilyenkor sajnos válaszolni kell.
A világ túl nagy befolyással bír az istenképünkre (is). Mintha mi tudnánk jobban mindent – mintha mi lennénk a középpontban. Alázat nélkül nem fog menni. Vágvölgyi Gergely írása.
Napokig töprengtem, kit kérdezzek meg a szegénységről, mert sokan sokféle okosságot tudtak volna mondani. Végül úgy döntöttem, olyasvalakivel ülök le beszélgetni, akit a világ nélkülözőnek lát, s őt kérdezem arról: ki a szegény.
Döbbenetes érdekességet mutattak be Amerigo Vespucciról.
Nem okozott meglepetést Brüsszel az ott dolgozó riporternek.
A hétvégi genfi találkozó után amerikai tisztviselők szerint az ukrán fél kész elfogadni az új békefeltételeket, és megkezdődött azok átadása a moszkvai delegációnak.
„A Tisza Párt programja valójában nem más, mint egy tipikus baloldali megszorítócsomag” – hangsúlyozta posztjában a miniszterelnök politikai igazgatója.
