Vissza kell térni a nagy elődökhöz! – Záborszky Kálmán karmester a Zeneakadémia ügyéről

Zenészcsaládba született, édesapja Záborszky József karmester, zeneszerző. Húszévesen került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, visszatekintve milyennek látja a zene­akadémiai éveit, az aranykorként emlegetett időszakot?
Az egyetem közelgő vezetőváltása kapcsán érdemes visszapillantani a nagy elődökre. Szomorúnak tartom, hogy a Zeneakadémia ma nincs azon a polcon, ahol lennie kellene. Liszt Ferenc olyanfajta szakmai igényességet alapozott meg, amit a mai napig nem tudtak túlszárnyalni, és ami ma már sajnos csak nyomokban van jelen. Erkel, Kodály, Bartók, Dohnányi – micsoda névsor! Jómagam 1967-ben tettem sikeres felvételi vizsgát, éppen, amikor Kovács Dénest nevezték ki főigazgatónak. Különleges egyéniség volt, rektori teljesítménye sokunknak tette boldoggá a zeneakadémiai éveket és alakította zeneközpontúvá az életét. Tanári pályám során mindvégig igyekeztem az ő pedagógiai szellemiségét továbbvinni.

Miben lehetne megfogni pedagógiájának a lényegét?
Számtalan reform fűződött a nevéhez, amelynek mind tanúja voltam. Már a felvételi vizsgát nyilvánossá tette, ahol természetesen ő elnökölt. Az első félévi, majd az év végi vonósvizsgákon is szinte mindig jelen volt. Rektorhelyettesével, Lukács Pál brácsaművésszel éjt nappallá téve dolgoztak, minden egyes növendéket személyesen hallgattak meg. Mint világjáró hegedűművész Kovács Dénes ismerte a színpadi követelményeket, és azokhoz igazította a fiatal hallgatók szakmai építését. Folyamatosan figyelte a hallgatók adottságait és a tanárok munkáját. Kiemelten fontosnak tartotta, hogy a növendékeknek legyen elegendő idejük a gyakorlásra. Az órarendet úgy alakította, hogy 14 óra előtt senkinek nem lehetett csoportos órája, a délelőtt a hangszeré volt. Rektorsága alatt rendszeressé váltak a növendékhangversenyek, és határozottan pezsgőbb lett a zenei élet. Az ő nevéhez fűződik a kivételes tehetségek képzése is, amely 1968-ban indult el.

Ön személyesen is jóban volt Kovács Dénessel, később oktatói tevékenysége során mesterének és példaképének tekintette. Mit tanult el tőle?
1972-ben diplomáztam, ezt követően egyre szorosabb kapcsolatban voltunk. Kétszer játszottam vele Brahms Kettősversenyét, később mint karmester vezényeltem, Mozart, Beethoven, Bartók műveit muzsikáltuk együtt. Egyszer egy közös autóúton megkérdeztem tőle, mi motiválta, hogy a Zene­akadémián ennyi vizsgán személyesen is jelen legyen. Azt felelte: nem ő találta ki, ő csak Dohnányi Ernő példáját követte. Ahogy Dohnányi, ő is tudni akarta, menyire tehetségesek a diákok, és milyen a tanárok színvonala. Amikor 1991 és 2005 között vezettem a Szent István Király Zeneiskolát, rendszeres kurzusokkal és a hegedűvizsgák elnökletével segítette az új konzi szakmai építkezését. Az ő módszerével kezdtem el a zeneiskolai munkámat. Az első év végi vizsgán én is minden növendéket meghallgattam, körülbelül 1300 főt, és ehhez a gyakorlathoz mindvégig tartottam magam.

Huszonnégy évig vezette a zuglói zeneiskolát, számos tehetséges diák került ki a keze alól, közülük mégis csak kevesen mentek a Zeneakadémiára. Miért?
Mielőtt erre válaszolnék, érdemes végiggondolni, mi minden húzódhat meg az iskolánk sikere mögött. Olyan alapelveket honosítottunk meg, amelyeket mind visszaigazoltak az eredményeink. Az egyik ilyen, hogy az igazgató személyesen felügyeli a vizsgáztatást, a másik, hogy a diákoknak biztosítjuk a megfelelő mennyiségű gyakorlás lehetőségét. Többek között ezért kezdjük a tanítást csak kilenc órakor, hogy a reggeli nyitástól mindenkinek nyíljon lehetősége két óra gyakorlásra. Ezt a két alapvetést még én vezettem be, de az iskola vezetése máig megtartotta őket. Saját innovációként indítottuk el a mentori programunkat, hogy a nálunk töltött tanulmányi idő végére minden tanulónk reális célokért, valós esélyekkel induljon útnak. Iskolánk felvételi statisztikája mindezeknek köszönhetően lenyűgöző: gyakorlatilag minden pályára készülő növendékünk sikeres felvételit tesz. Visszatérve az eredeti kérdésére, az iskola tanulóinak valóban csak a fele megy évente a Zeneakadémiára, a másik fele neves külföldi zenei intézményekben folytatja a tanulmányait.

Mi az, amit itthon nem kapnak meg?
Erről egyszer a Zeneakadémia rektorával és oktatási helyettesével is beszélgettünk. Ők szintén az okokat firtatták, és alapvetően két dolgot tudtunk nekik mondani. Egyfelől az európai egyetemeken oktató tanárok személyes vonzerejét, illetve hogy ezek a neves professzorok nagyobb gyakorisággal tartják meg óráikat, mint amit itthon egyes tanszakokon a fiatalok megtapasztalnak. Másfelől fontos szempont az óraszámterhelés mértéke is. Vigh Andrea rektor a bolo­gnai rendszer kötelmeivel magyarázta a magas óraszámot, amit akkor el kellett fogadnunk. Ám később a saját eszközeinkkel tájékozódtunk kicsit. Elkértük Európa-szerte tanuló egykori növendékeink órahálóját, és bizony azt tapasztaltuk, hogy a bolognai rendszer országainak zene­akadémiáit láthatólag nem köti annyira a rendszer, mint a budapestit. Vagy inkább: más országok intézményeiben kevésbé érvényesülnek a tantárgyi lobbik, mindenütt jóval több idejük marad a fiataloknak gyakorolni. Amíg ezek a jelenségek nem változnak meg a Liszt Ferenc téren, addig akinek van anyagi lehetősége, biztosan megfontolja a külföldi tanulmányokat.

A bolognai rendszert sokan okolják, mondván, összeegyeztethetetlen a művészeti felsőoktatás szempontrendszerével. Mit gondol erről?
A bolognai rendszer látszólag sok probléma forrása, nem vitás. Sokkal jobban kellene óvni a Liszt Ferenc szellemiségére épülő Zeneakadémia hagyományait, azzal együtt, hogy a nemzetközi tapasztalat megszerzése természetesen sokat segíthet a fiataloknak. A problémát nem annyira a rendszerben látom, mint a tartalomban. Ahogy mondtam, a hasonlóan bolognai rendszerű más európai intézmények tartalmilag más utat járnak, mint a Zeneakadémia, így a rendszerre való hivatkozás csak felületes kifogás, a problémát szuverén módon helyileg is lehet kezelni, ha van rá akarat.

Szakmai beszélgetésekben sokszor előkerül, hogy a Zeneakadémián sem a tanárok, sem a diákok nem veszik elég komolyan a vizsgákat, a számonkérés színvonala messze alatta van az elvárhatónak, a hallgatók 95 százaléka rendre ötöst kap. Mit gondol erről?
Ha ilyen magas százalékban indokolt lenne a jeles, akkor világszerte csak magyar zenészek játszanának a leg­nevesebb zenekarokban – ez persze nincs így, de például a Bécsi Filharmonikusoknál vagy a Berlini Filharmonikusoknál jó pár kiváló magyar muzsikus játszik. Ami a vizsgáztatást illeti, mint említettem, Kovács Dénes példáját követve mi már évtizedekkel ezelőtt meghonosítottuk azt, hogy az iskola vezetése minden vizsgán részt vesz. Ez azért fontos, hogy alaposan ismerjük az összes tanulónk előmenetelét és a kollégáink munkáját, és hogy megfelelő szakmai súlyt adjunk a számonkérésnek. A diákok ráadásul kifejezetten szeretik ezt, félévente megkapják tőlünk, hogy milyen változást szeretnénk látni-hallani, s ezt számon is kérjük rajtuk. Csak így lehet megőrizni a legmagasabb szakmai színvonalat.

Arról mi a véleménye, hogy sokan hiányolják a külföldi oktatókat a Zeneakadémiáról?
Kimondottan jónak tartanám. 1977-től André Navarra világhírű csellóművésznél tanultam a bécsi zeneakadémián, és voltak más nagy nevek is a vendégtanárok között. Jelenleg egyébként a kiváló Várdai István vezeti a cselló tanszakot. Nagy vonzereje van a neves egyéniségeknek, meghatározó lehet egy-egy hangszeres zenész életében.

Megkérdezett művészek súlyos kritikával illetik a hazai zenekari és kamarazenei képzés színvonalát is, és kifogásolják, hogy ez a terület nincs jelen kellő súllyal a Zeneakadémia oktatási szerkezetében. Egyetért velük?
Teljes mértékben egyetértek. És van még valami: Liszt Ferenc és az őt követő főigazgatók a második világháborúig nagyon értettek a vonós hangszerekhez. A zeneakadémiák és zenekarok megítélése elsősorban a vonós hangszeresek színvonalától függ. A zenekari és a kamarazenei képzés megújítása mellett tehát fontosnak tartanám, hogy a zeneiskolai vonósképzést is rendbe tegyék. Mindez persze összefügg a közoktatási kérdésekkel, továbbá az iskolai zenei neveléssel, amely kérdésekben igen nagy tapasztalatom van.

Összefoglalva, milyen személyre és szemléletre volna ön szerint szükség ahhoz, hogy a Zeneakadémia újra fejlődő pályára álljon?
Nagy hibának tartom, hogy a későbbi rektorok letértek a nagy elődök által kijelölt útról. Egy elkötelezett, nagy teherbírású rektorra lenne szükség, akinek megkérdőjelezhetetlen a zenei teljesítménye, és aki elég elszánt ahhoz, hogy visszahozza az elődök kérlelhetetlen igényességét.

Nyitókép: Mandiner-archív