Vissza és befelé

Két fotográfia. Az egyik, rögtön e soroktól balra, az Útravaló nyitó oldalán Szalafőn készült – a zalai végeken, a magyar haza nyugati csücskében, közel a szlovén és az osztrák határhoz. A másik pedig lapunk utolsó oldalain látható, Uri Dénes Mihály hazatérésről szóló cikke mellett illusztrációként: sáros csizma, kalap, tarisznya. Kósteleken készült, Erdély peremén, Moldva határán, a magyarok hazájának keleti végében. Muray Gábor kollégánk és barátunk fotográfiái ezek – és rögtön éreztük, hogy tökéletes keretbe foglalják az idei Útravaló magazint.

Két végpont, és közöttük a magyar haza. De mennyire ismerjük országunkat, jelenünket, múltunkat, példa­képértékű felebarátainkat és emlékezetre méltó őseinket? E sorok írójának, e magazin szerkesztőjének meghatározó idei élménye saját családfájának kutatása. Alapjaiban alakította át történelemszemléletemet. Miközben régi sorsok kelnek életre előttem, és eddig csak felületesen ismert környékeken találok rá őseim lakhelyére, átérzem a sokféle gyökérből táplálkozó, ámde egy közös nemzeti és kulturális identitássá összeálló magyarsághoz való kötődés élményét, túl minden üres és dagályos frázison. És a további több mint tízmillió magyarra gondolok: ki mit tud és mennyi mindent nem tud mindarról, ami összeköt bennünket egymással, múltunkkal, hazánkkal, a szülőfölddel a talpunk alatt!

Ebből az országból el kell menni – hallani oly sok felől manapság. Mondok helyette valami mást: ebbe az országba bele kell menni. Tájaiba, történelmébe, örökségébe, sorsfordulóiba, felemelő és letaglózó pillanataiba. Be az épített falak közé, be az erdőségeibe, hegyeibe, völgyeibe. Be őseink történeteibe, egyéniekbe és közösségiekbe egyaránt.

Előre és fölfelé – hangzik a korszellem jelszava, és az idő könyörtelen múlásának engedelmeskedve persze nem is tehetünk mást. Pláne a nyugati civilizáció gyermekeiként, amelyhez mi, magyarok is tartozunk – nekünk a haladás a lételemünk.  De mi van, ha rég továbbszaladtunk a kelleténél? Ha már nem is látunk visszafelé? Talán lehetne néha mégis visszafelé és befelé fordulni, ha máshogy nem, legalább az elménkben és a szívünkben. Pihenés gyanánt. Kikapcsolódás gyanánt.

Mert túl sok a felejtés és túl kevés az emlékezet. Sok a felejtés, mert külső és belső hatalmak, önmagunktól és gyökereinktől elszakítani kívánó erők dolgoztak és dolgoznak száz éve, hogy boruljon a lehető legtöbb dologra a feledés homálya. Legyen minél több minden a szőnyeg alá seperve. A szétszakíttatásnak újabb és újabb formái jelentek meg az egymást követő évtizedekben, a fizikaitól a szellemiig, a szögesdróttól a virtuális világig – ha valamiben, hát ebben mindig is kreatív volt a nagy szétdobáló.

Találjunk hát történeteket, amik összekötnek minket – egymással, őseink­kel, kulturális örökségünkkel és természeti kincseinkkel. Ez az újságírók feladata, de egyben minden emberé is. Ettől válunk a valósághoz kapcsolódó, a világban helyét, múltját, jövőjét, céljait látni és belátni képes, egész emberekké.

Az idei Útravalóban, ahogy az eddigiekben is, karaktereket és történeteket ismerhetnek meg. Útrakelőket és hazatérőket, példaképeket és közösségteremtőket, őrzőket és alkotókat, válságok megtapasztalóit és azokra válaszokat, megoldásokat keresőket – szabad, ámde elkötelezett embereket. Többek között. Mint a korábbiakban is: az Útravaló könnyed, de nem akar könnyűnek találtatni. Van miről beszélnünk, mesélnünk, van mit megőriznünk, és van miért alkotnunk.

Ahogy mindannyiunk Berzsenyije írta távoli kúriájában a pannon dombok között, tűnődve múltról és jövőről a Tizennyolcadik század című versében:

„Bizzál, s virágzóbb századokat remélj!
Elődeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd, mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsőség.”

Legyen akkor már ez a mostani egy virágzóbb század!

Jó olvasást kívánunk – reméljük, mindeközben ihletet kapnak külső és belső utazásaikhoz, határainkon kívül és belül egyaránt.