Egy kert ideje

Apám húgával sosem beszélgettem igazán komolyan. Zárt, rejtőzködő lény volt, a belső világát megtartotta magának. Valójában nem ismertem. És most már nem is fogom megismerni.

„Kis város: nagy falu”, álmosan nyújtózó dunántúli dombok, szőlő, bor, Babits és Mészöly: Szekszárd akkor is mindig visszavár, ha hűtlenül elhagyod.
2713. számú Babits Mihály úttörőcsapat, vigyázz! – visszhangzik még néha ma is a fejemben az élesen pattanó mondat. És bár úttörő nem voltam soha, csak kisdobos, mit lehetett tenni, vigyáztam hát szorgosan én is a 3-as számú Babits Mihály Általános Iskola udvarán. Ami nemcsak arról volt nevezetes, hogy a kor szokása szerint nem akadt rajta egyetlen fűszál sem, ellenben beton minden mennyiségben, hanem arról is, hogy a hátsó focipályán egy alkalommal rosszul kivitelezett adj, király, katonát! eredményét ma is viselem az arcomon. A 3-as számú Babits Mihály Általános Iskolából évente legalább kétszer elmentünk fejet hajtani a közeli Babits-házba is, és bár a kertben 1981 óta töprengve üldögélő költőt valószínűleg senki nem unta úgy, mint mi, még mindig jobb volt titokban a szobor ölébe mászni, mint a félhomályos szobákban kóborolva szigorúan nem nyúlni semmihez.