Épp hogy célba ér a sivatagban vagy az Antarktiszon, máris a következő kihívás lebeg előtte – Lubics Szilvia ultrafutó a Mandinernek

Hat évvel ezelőtt egy budapesti félmaratonon találkoztam először Lubics Szilviával, ahol Másfél nap az élet című, első könyvét dedikálta a verseny előtti órákban. Kihagyhatatlan alkalom ez egy futónak: ha valami, akkor az ultramaratonistával való találkozás meg tudja adni a végső lökést ahhoz, hogy az ember nekivágjon egy ekkora távnak.

Huszonegy kilométer futva – sokaknak már ez is földöntúli kategória, Lubics Szilvia pedig ennek a tízszeresét, olykor csaknem a hússzorosát futja le – hobbiból, mert egyébként fogorvosként dolgozik egy kis Zala vármegyei településen, Hahóton. A háromgyermekes édesanya tavaly élete egyik legdurvább futását teljesítette: az Antarktiszon fagyban, jeges szélben és szakadó hóban, többkilós felszereléssel a hátukon kellett futniuk és célba érniük ­– neki végül elsőként sikerült.

De hol van már a tavalyi kihívás? A futónő most gőzerővel készül a Race Across Scotlandre, amelyen háromszázhatvan kilométert fut majd megállás nélkül augusztus közepén. Mivel júliusban beszélgetünk, amikor már nagyjából minden perce be van táblázva a felkészülés miatt, az autóban „kísérjük el” Lubics Szilviát, telefonon.

„Holnap egész nap motivációs előadást tartok Budapesten, de az ott élő nagyfiamnak az volt a kérése, hogy még ma menjek el vele egy erősítő edzésre. Szóval sietnem kell, hogy odaérjek” – kezdi a beszélgetést. Szilvia hajnalban futott, aztán rendelt, utána gyors pakolás következett, majd indulás a fővárosba, ahol a nap zárásaként a két nagyobbik fiával vacsorázik. Feszített tempójú hetek ezek: a készülés miatt heti kétszáz kilométert is lefut; van olyan nap, amikor száz kilométer a penzum. „Ez most belefér, mert a srácok nincsenek otthon, a férjem meg jön nekem segíteni, végigcsinálja velem az edzést, így legalább együtt is tudunk lenni. Gyuri is nagy futó, háromszor körbefutotta egyéniben a Balatont, és sok más versenyen is részt vesz. Ő mindenben támogat, és segít a hétköznapokon a logisztikában, amivel nem kis terhet vesz le a vállamról. Az összes versenyre az utazást, a szervezést ő bonyolítja le, van olyan, hogy ő tudja, éppen milyen városba megyünk. Ezt egyedül nem bírnám, ő viszont szereti csinálni” – tudjuk meg.

Futás hajnalban, majd erősítő edzések délelőtt, heti három vagy négy rendelés, a másik két napon motivációs előadások, péntekenként pedig edzéstervek írása (Szilvia ugyanis edzőként is dolgozik) – így néz ki egy hete a fogorvos-ultrafutónak. „És másokhoz hasonlóan én is ugyanúgy berakom a mosógépet, és főzök a családomnak” – teszi hozzá. Szerinte bármennyi órából állna egy nap, azt ki tudná tölteni, mivel „olyan ez, mint egy női táska: ha nagyobbat visz magával az ember, azt is sikerül telepakolni”. És még így sem fér bele minden egy napba, de mint nyomatékosítja, nem is lehet, hiszen ő amatőr sportoló, a futás számára hobbi. „Lehetne jobban figyelni az étkezésre például, amiben nálam a legtöbbször egyáltalán nincs tudatosság. Vagy ott van a regeneráció: jó lenne három óra délelőtti futás után elmenni egy masszázsra, esetleg szunyókálni egy fél órát ebéd után. De azt szoktam mondani: én a rendelőben regenerálódom azzal, hogy hét órát állok a szék mellett” – mondja nevetve.

Lubics Szilvia egyébként viszonylag későn kezdett el mozogni, már kétgyermekes anyukaként. „Nem volt nagyszülői segítségünk, így elképzelhetetlen volt, hogy elmenjek valamilyen szervezett edzésre, vagy terem- és uszodanyitáshoz alkalmazkodjak. A futás volt az egyetlen mozgásforma, ami szóba jöhetett: amikor a gyerekek még nem ébredtek fel reggel, vagy éppen tudtam napközben egy kis időt szánni rá, elindultam futni. A futás nagy előnye, hogy könnyen be lehet iktatni a többi teendő közé” – hangsúlyozza.

Mint a legtöbb hosszútávfutó, Lubics Szilvia is a félmaratonnal kezdte, az első versenye 2003. október 23-án volt Budapesten. „Azon a nyáron kezdtem futni. Mivel korábban sosem sportoltam, katartikus élményt jelentett az első félmaratonom: futni rengeteg emberrel, célba érni, és a tudat, hogy képes vagyok ilyen irdatlan távolságot megtenni, leírhatatlan érzés volt” – idézi fel.

Akkor még nem volt tudatos a felkészülése, persze mostanra egészen más a helyzet, sőt: szavai szerint egyértelműen nagyobb kihívás a versenyhez vezető út, mint maga a táv lefutása. „Nem állítom, hogy egy-egy hosszabb táv teljesítése ne járna olykor fájdalommal, szoktak lenni hullámvölgyek. De az biztos, hogy ha van egy sikeres felkészülési időszak a hátam mögött, akkor maga a verseny már az ünnepnap, amikor a segítőimmel megünnepeljük a hónapokon keresztül befektetett munkát” – állítja Szilvia, aki szerint felkészülés alatt a fizikai és a mentális munka egyaránt értendő. Utóbbi kapcsán szerinte óriási fegyelmezettségre van szükség onnantól kezdve, hogy az ember elhatározza: nekivág egy ultratáv lefutásának.

És hogy melyik a legemlékezetesebb verseny­élmény? „Különösen közel áll a szívemhez a tavalyi Moab 240, amely egy 383 kilométeres nonstop terepverseny az Egyesült Államokban, a környezet miatt csodálatos élmény volt. Ráadásul kifejezetten jól bírtam a távot, mentálisan és fizikálisan is egyben tudtam maradni. Egyébként jellemző, hogy utólag már azok a versenyek is különlegessé válnak számomra, amelyekről előtte nem is tudatosult bennem, mekkora dolog, hogy sikerült teljesítenem” – mondja a sportoló. Merthogy nehéz pillanatokból neki is kijut: őt is elfogja alkalmanként a „mit keresek én itt?” érzés egy-egy versenyen, de tény, hogy egyre kevesebbszer. „Amikor elkezdtem ultrázni, sokszor éreztem azt, hogy csak legyen már vége, az életben többet nem akarom látni a futócipőmet. Olyan viszont nem fordult elő, hogy magát a versenyt feladjam, és egyik verseny sem vette el a kedvemet tartósan a futástól” – fogalmaz.

Lubics Szilvia tehát Skóciában folytatja a versenyek sorát, és már további tervei is vannak: novemberben várhatóan Jordániába megy egy újabb sivatagi távra, ami ismét egy egyhetes, „nagy hátizsákos” futás lesz – hasonlóan a Namíbiában, az Atacama-sivatagban és az Antarktiszon teljesített versenyekhez. Annak, hogy idén a nagy megméretések az év második felére esnek, megvan az oka: Szilvia legkisebb fia, Kolos idén ballagott és érettségizett, ezért nem szeretett volna abban az időszakban távol lenni az otthontól és a családtól. „A családhoz igazítok mindent, ez nem változik: régebben is, ha olyan időszakot éltünk, amikor valamelyik fiú épp elkerült otthonról, és el kellett indítani az új életét, vele akartam lenni, úgysem tudtam volna olyankor a futásra koncentrálni.” Amikor a gyerekek kicsik voltak, keveset utazott versenyekre; évi kétszer egy hetet ment el otthonról, ebből az egyik a több alkalommal teljesített Spartathlon volt. „A felkészülésemből a fiúk nem sokat érzékeltek, hiszen leginkább akkor futottam, amikor ők suliban voltak. Hétvégente is próbáltam úgy időzíteni, hogy addig legyek meg vele, amíg ők alszanak – igyekeztem mindent úgy szervezni, hogy ne a velük töltött idő rovására menjenek az edzések. Igazából akkor kezdtem el hosszabb versenyekre menni, amikor nagyobbak lettek, úgy voltam vele, hogy megvárnak a külföldi próbatételek. Persze korábban is vágytam arra, hogy a sivatagban fussak, de tudtam, hogy majd ha »megnövesztem« a gyerekeimet, akkor úgyis elmegyek. Soha nem volt semmi olyan fontos, hogy őket háttérbe szorítsam” – mondja.

Úgy látja, hogy a futóéletmódnak rengeteg előnye volt a családi életben: a mozgás, a folyamatos sikerélmények bőven adtak erőt neki a hétköznapokhoz is. „Szerintem sosem veszekedtem a fiaimmal, mindent meg tudtunk beszélni, nem voltak ajtócsapkodások a tinédzserkorban sem, és tök jól megértettük egymást. A mi kapcsolatunknak abszolút jót tett, hogy nem egészen hétköznapi az anyukájuk. Sosem kellett nekik sulykolni, hogy ha valamit el akarnak érni, azért tenni kell – ők ebbe belenőttek. Mostanra pedig már felnőttek, sikeresek abban, amit csinálnak. Rendkívül büszke vagyok rájuk, fantasztikus gyerekeim vannak” – mondja az édesanya.

***

***

***

***

***

Nyitókép és fotók: Mandiner-archív