A Dél fekete, zsíros földjén

Pár éve költöztem egy budai társasházba, az egyik szomszéddal kölcsönösen megkedveltük egymást. Icu néni szívesen mesél a lakótársakról, az épület állapotáról, de leginkább a gyönyörű virágokról, amelyeket imád: tavasztól őszig a kertben van, pedig már bőven nyolcvan felett jár. Egyszer szóba hozta a politikát. 2019 őszén, az önkormányzati választás után azt mondta, nem elégedett a kerületben született eredménnyel, de az megnyugtatja, hogy a szülővárosában jól szavaztak az emberek. A szerb határ mentén. „Hol tetszett születni?” – kérdeztem tőle. „Valószínűleg nem tud sokat róla – válaszolta –, Bácsalmásnak hívják.”

Hirtelen elakadt a szavam. Nehezen tudtam kinyögni: én is ott. Erre ő nem kapott levegőt pár másodpercig, alig hitte el, hogy ilyen van. Ezután hosszan beszélgettünk a városról, amely akkoriban még falu volt, a szép templomról, a hatalmas parkról, a kúriaszerű épületekről, a temetőről, a dolgos emberekről. Szégyenkezve állapítottam meg, hogy ő sokkal többet tud ezekről és az ott élőkről, mint én, pedig sokkal régebben eljött onnan.