Erasmus legjobb tanítványai – akik nem álltak be a sorba

Szomráky Béla írása a Mandiner hetilapban.

Az ötvenes évek végén egy milánói joghallgató könyvet kap ajándékba egy barátjától. Rotterdami Erasmus: Az őrület dicsérete. Hűséges típus, több mint hatvan éven át forgatja a könyvet, 1990-ben, immár nagyvállalkozóként maga is kiadja, előszót is ír hozzá. De nemcsak a jog és a filozófia iránt érez meghatározó vonzalmat, a nápolyi egyetemen építőmérnöki oklevelet is szerez. Szenvedélyesen tanul, minden érdekli, mindenbe belefog, ami csak szembejön vele, Erasmus eszmefuttatásait követve gyakorolja is a vizionárius, jó értelemben vett őrületet, mindenesetre őrült iramban építi fel magát. Meg mindent. Előbb lakásokat, aztán lakóparkokat, majd tíz-tizenötezer fős vadonatúj városokat, amelyeknek 85 százalékát zöldfelület borítja, ahol nem hiányozhatnak a parkok, játszóterek, uszodák, futballpályák. Mert meggyőződése, hogy mindez jót tesz az embereknek. Meg persze a bankszámlájának is. Mindent előre lát, előre érez. Már a hetvenes évek elején bekábelezett lakásokat építtet, és ezekből a lakóparkokból kiindulva hozza létre az olasz kereskedelmi televíziózást, néhány év elteltével vezető médiabirodalmat mondhat a magáénak. És az olaszok rokonszenvét, akik a sok jó szándékú, de gyakran unalmas műsorokkal és fárasztó pártpolitikusok hervasztó kampányfecsegésével teletömött közszolgálati tévéműsorok helyett vidám, szórakoztató programokat köszönhetnek neki. Olyanokat, amelyek megfelelnek az átlagközönség elvárásainak, a közízlésnek. Ami a kifinomultabb ízlésűek szerint persze borzalmas, és bizonyára lenne mit javítani rajta, de emberünktől távol áll a társadalom gyors üdvözítésének szerepköre. És akarva-akaratlanul tovább növeli népszerűségét azzal, hogy vagyonokat kezd áldozni nagy szenvedélyére, a focira abban az országban, ahol a calcio mindent visz. Még nincs ötvenéves, amikor megvásárolja a jobb napokat látott, rogyadozó, de ikonikus milánói klubot, az AC Milant. Alig két év múlva, 1988-ban szédületes széria veszi kezdetét, elnöksége alatt a Milan hétszer nyeri meg a bajnokságot, kétszer a Bajnokcsapatok Európa-kupáját és háromszor annak utódját, a Bajnokok Ligáját. Az elnök Olaszországnak nemcsak a leggazdagabb, de az egyik legnépszerűbb embere is.

Vállalatkonglomerátuma, a Fininvest Budapesten is képviselteti magát. 1993 őszén az iroda vezetője váratlanul felkeresi a Fidesz elnökét, és átadja neki a főnök meghívását: szívesen látná Milánóban. Az ifjú pártvezető hallott ugyan Silvio Berlusconiról, tudja, hogy a legendás futballcsapat elnöke, de nemigen érti, mi dolga lehetne a médiamogul-nagyvállalkozóval. Azt hallva viszont, hogy a Milan edzésén is részt vehet, mi több, a „munkaebéden” jelen lenne a csatár Marco van Basten és a sikerkovács edző, Fabio Capello, lévén maga is aktívan focizó futballrajongó, enged a csábításnak. És a Milanellóban, a Milan „edzőtáborában” fény derül a rejtélyre, a találkozás valódi okára. Ami azokban a hetekben még top secret.

Berlusconi úgy látja, hatalmas hiátus keletkezett az olasz pártrendszerben. Olaszországban, ahol addig Nyugat-Európa legerősebb, a szovjeteknek elkötelezett kommunista pártja jelentett veszélyt a demokráciára, a berlini fal ledőlésének következtében okafogyottá vált a kereszténydemokraták és a kisebb jobboldali pártocskák kommunista nyomulást ellensúlyozó funkciója, így a nyugati világ támogatása is. A több mint negyven évig tartó hatalom felemésztette a jobboldalt, a korrupcióban kisebb mértékben érintett baloldali pártok túlélték a tiszta kezek néven emlegetett bírósági eljárásokat, és a szakértői kormányok életben tartása helyett azonnali parlamenti választást követelnek. Ami Berlusconi szerint egy végleges baloldali, lényegét tekintve kommunista hatalomátvételt jelentene. Ennek megakadályozására, a demokrácia megmentése érdekében egy jobboldali, konzervatív, hazafias pártot akar alapítani, s ehhez szüksége van olyan politikai vezetők tanácsaira, akik „nem álltak be a sorba”, akik nem „a nagy nemzetközi kórus tagjai”. Hogy beléphessen a politikába, Silvio Berlusconi megint tanulni akart, most éppen Orbán Viktortól.

A jó hangulatban, Capello mester társaságában elköltött ebéd után hosszan, módszeresen feltérképezte a fiatal magyar pártvezető tapasztalatait, elképzelését. Mindketten percek alatt felmérték, hogy világnézetük, gondolkodásmódjuk, harcmodoruk roppant hasonló. Tolmácsukként azt érzékeltem, hogy rendkívül gyorsan, lényegre törően fogalmaznak, pillanatok alatt képesek a másik gondolataira ráhangolódni, szinte feltett kérdések nélkül is válaszolnak egymásnak. Már barátokként álltak fel az asztaltól. Az ötvenhét éves, jogász képzettségű, fociimádó, sziporkázó, konzervatív nagyvállalkozó tapasztalattömegére, bölcs vidámságára jól rímelt a harmincéves, jogász képzettségű, fociimádó, sziporkázó, meggyőződéses demokrata lenyűgöző felkészültsége, ifjonti vidámsága, aki gyermek- és ifjúkorának tudatos tapasztalataira pont egy olyan rendszerben tett szert, amely az idősebbik beszélgetőpartner szerint Olaszországban kialakulni látszott, és amely ellen épp fellépni készült.

Barátok maradtak, kitartó, hűséges barátok. Akkor is, ha ellenzékben voltak, és akkor is, ha kormányon. A milanellói találkozót követően Berlusconi az internacionalista baloldal szemében elkövette az ősbűnt: megalapította pártját. A párt neve, a Hajrá, Olaszország (Forza Italia) nem hagyott kétséget az alapító nemzeti, ma már úgy is mondhatnánk, szuverenista elkötelezettsége felől. Az 1994 tavaszán tartott parlamenti választást magabiztosan nyerte. És mivel az örök hatalomra, világmegváltásra készülő baloldal a választáson nem tudta megverni, a politikai ellenfeleivel szemben azóta is folyamatosan alkalmazott módszert vette elő. A harmadik hatalmi ág egyes képviselőivel, a baloldali elkötelezettségű ügyészekkel és bírákkal próbálta több ízben is megbuktatni. Volt, hogy sikerrel, de Berlusconi mindig talpra állt. Például 2001-ben, amikor megalakította a második, a köztársaság leghosszabb ideig, közel négy évig regnáló kormányát. És egyedüli európai miniszterelnökként néhány héttel a 2002-es magyarországi választás előtt, barátját támogatandó, eljött hazánkba, a Fidesz egyik kampányeseményére. Itthon a jobboldal végül ellenzékbe került, de a két politikus gyakran találkozott, nemzetközi eseményeken mindig talált időt négyszemközti megbeszélésekre. Az államközi kapcsolatok keretében természetesen előfordult, hogy Berlusconi miniszterelnökként baloldali magyar kormányfőt fogadott. Miután elbúcsúzott tőle, félrehívott, és a maga sajátos stílusában üzent barátjának: „Figyelj, haver, mondd meg Viktor barátomnak, hogy baromira kedvelem, remélem, legközelebb már az ő vállát veregethetem itt.” A 2010-es Fidesz-győzelmet követően erre is sor került.

Aztán 2011 novemberében olasz és külföldi ellenfelei egy „államcsíny illatú” manőverrel megbuktatták, mondván, nagyon magas az államadósság, és Olaszországot „meg kell menteni”. A Brian életéből szabadon: – Mert mit adott Berlusconi az olaszoknak? – Hát stabilitást. – Na jó, stabilitást. – Meg vidámságot… – Na jó, vidámságot! Allegria! Allegria! De azért Olaszországot meg kell menteni. A tények kedvéért említsük meg, hogy az államadósság fillérre ugyanannyi volt, mint amikor Berlusconi tíz évvel azelőtt átvette a kormányzást. A Goldman Sachs amerikai befektetési bank igazgatói székéből az olasz miniszterelnöki székbe áthelyezett ügyeletes megmentő, Mario Monti viszont szűk másfél év alatt a bruttó hazai össztermék 120 százalékáról a 132 százalékára tornázta fel az adósságot – hiszen nincs is annál csodálatosabb, mint végleg eladósítani egy gazdag országot. Hogy folytatódhasson a mutatvány, és hogy a „rettenetes” Silvio vissza ne térhessen, az ellene kreált, több mint 3800 tárgyalási napot felölelő 69 büntetőügy egyetlen olyan tárgyalását sikerült a 2013. nyári ítélkezési szünetben megtartatni a sebtében összekapart bírói tanáccsal, amelyen adócsalás bűntettében el is ítélték. Addig minden vád megdőlt. Az ítélet lényege az volt, hogy hat évre eltilthatták a közügyektől. Az persze hiába derült ki később, hogy a vád hamis volt, a Hajrá, Olaszország párt jelentősen meggyengült, és az erőviszonyokat közel egy évtizedre sikerült átrajzolni. Mindenesetre a házi őrizet idején a magyar miniszterelnök a tiltakozások ellenére arcorei otthonában is meglátogatta olasz barátját. A jobboldal tavalyi, elsöprő választási győzelmében nagy részt vállaló veterán politikussal a közelmúltban is többször találkozott Orbán Viktor. Utoljára már csak a milánói dómban, ahol a kegyeletét rótta le a nagy olasz harcostárs előtt.

A legfontosabb és legritkább olasz kitüntetést, a Munka Érdemrendet csak azok kaphatják meg, akik valami rendkívülit hoztak létre a társadalom javára. Berlusconi egyike volt ezeknek, már 1977-ben kitüntették a Munka Érdemrend lovagi fokozatával. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar miniszterelnök is magáénak érzi barátja, Silvio, a „Lovag” hitvallását, amit kedvenc filozófusa, Erasmus Az őrület dicsérete általa kiadott könyvének előszavában fogalmazott meg még politikusi pályája megkezdése előtt: „Rotterdami Erasmusszal együtt mindig is úgy gondoltam, hogy az élet és a történelem legkiemelkedőbb dolgai nem a rációból, hanem mindig a ráció egészséges, messze előretekintő, vizionárius őrületéből fakadnak.”

Bárki vállalkozik rá, nehéz lesz továbbvinnie Silvio Berlusconi politikai örökségét. De talán az ő esetében is hasznosak lehetnek mások tapasztalatai, elért eredményei. Különösen, ha azok a ráció, a tiszta ész messze előretekintő vízióiból, jövőbe látó őrületéből fakadnak.

Ha úgy tetszik, a kockázatokat is vállaló bátorságból.

A szerző Olaszország-szakértő.

Nyitókép: Burger Barna