Egyszer volt

Olyan ötéves lehetek. A lámpaernyőn borcímkék futnak körbe, az ujjammal követem az aranyfényben ragyogó cirádás betűket: Rohonczy Gida saját termésű törökbecsei muscat lunel bora. Rohonczy Gedeon, Gida bácsi az apai dédapám volt. Meglehetősen színes egyéniség, földbirtokos, lótenyésztő, feltaláló és párbajhős, a Tisza Kálmán által vezetett Szabadelvű Párt tagja, 1878 és 1901 között a ma Szerbiához tartozó Törökbecse képviselője. Gyöngyszigeti birtokán 650 katasztrális holdon gazdálkodott és 120 szőlőfajtával kísérletezett. 1890 után meghonosította a krokánt, egy Észak-Afrikából hozott szőlőfajtát, s ezen a néven bort kezdett készíteni.

ahonnan sétatávolságra lakott, a ferencesek templomával szembeni királyi bérházban. Sokáig ő volt az egyetlen kapcsolódásom a borhoz: Gida bácsi, akit nem ismertem, és a Jókai mesemondói nagyságához méltó, regényes sziget, ahol soha nem jártam.

Gimnáziumi éveim alatt már leginkább a kosárlabda érdekelt, és ebbe nemigen fért bele az alkohol, kivéve a néhány vendégmeccset, amikor a hosszú autóbuszos zötykölődés során az idősebb fiúknak akartam imponálni nem létező képességeimmel. Még mindig emlékszem a debrői hárslevelű agresszív ecetességére és a kiábrándító másnapra. 
A „kisfiam, ne igyál!” intelme indulás előtt mindig elhangzott édesanyám szájából, de igazán mély igazsággá mindig savanyú hazaérkezésem után vált.

A hetvenes évek elején aztán gyári munkásként indult az életem Amerikában, ami nem adott lehetőséget nagy dőzsölésre. Azonban a sors kiszámíthatatlan fintora folytán az egyetlen bolt, ami a bérelt szobámtól gyalog is elérhető távolságba esett, egy borkereskedés volt. Itt először kiolvastam az összes polcot: felsorakozott Bordeaux és Burgundia, Toszkána és Piemont, mámorosan silabizáltam a címkéket, próbáltam valami rendszert felfedezni a szavak tengerében, amelyekből oly keveset értettem.

A gyárban hetente kaptunk fizetést, ekkor dönthettem, mire költöm nem létező vagyonomat. És bár minden fillérnek helye volt, egy idő után új szenvedélyem nem hagyott nyugodni: megvettem az első félpalack francia bort, aztán több is követte. Ez a formátum a normál palack fele, három pohár bort jelent. Sajnos ma már egyre kevesebb van belőle, pedig remek első kör kezdő borisszáknak, nekem például esélyem sem lett volna másra, különösen nem az akkor elérhető, Bordeaux-ban és Burgundiában egyaránt kivételes 1966-os évjáratból.

Mámorító volt jó bort inni, már nem is volt visszaút. És bár a következő évek főleg munkával teltek, az üzleti vacsorákon mindig nagy figyelmet szenteltem a borlap minden oldalának, főleg azoknak a tételeknek, amelyeket változatlanul nem engedhettem meg magamnak.

Aztán jött egy olvasmány, ami kirúgott a házból. Burton Anderson Vino című könyve messze nemcsak az olasz borokról szólt, hanem emberekről, ízekről, tájakról, s minden oldaláról szenvedélyes életszeretet áradt. Piemontot választottam úti célul 1987 nyarán, és még nem tudtam, hogy nemcsak örökké rabja leszek az északolasz gasztronómiának, de módom lesz megismerkedni Angelo Gajával és Bruno Giacosával, s legfőképp szert teszek életem egyik legmeghatározóbb barátságára Nino Roccával, a Monforte d’Alba városkában található Felicin étterem negyedik generációs tulajdonosával.

Amikor hazaértem Budapestre apámhoz némi kóstolóval megpakolva, kiderült, hogy mindent tud arról, amit én frissen felfedeztem. Az ellopott életű generációnak volt a képviselője: még ivott forró csokoládét a Sacherben, hörpintett sötétre pörkölt kávéból erős feketét a Lidón, és evett friss zalai rákot ifjúsága nyarain, mielőtt alig harmincévesen két kisgyerekkel kitelepítve elindult évtizedek vizes vályogházas létezése, a krumpli és zsír felé.

Mindez nem változtat azon, hogy számomra ő marad az ínyenc megtestesítője. Mozdulatainak eleganciája étkezés közben az étel és az ital tiszteletéről szólt, amelyekről hatalmas tudással, szenvedéllyel és humorral beszélt.

Amit mesélek, persze az internet előtti időkből való. Vajon mi történt volna másként, ha a kiemelkedő burgundi évjáratokat csak a neten futom át, vagy csupán az interneten olvasgatok Piemontról, és átszalad a szemem az akkor még messze nem világsztár Angelo Gaja nevét olvasva? Már nem derül ki sohasem, de az biztos: a barolóban párolt ökörfarok Nino konyhájáról nagyon hiányozna. Még szerencse, hogy a gasztronómia nem online kaland.

Nyitókép: Shutterstock