Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Pünkösdre készülve a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostorban jártunk, Baán Izsák perjellel és Toókos János testvérrel beszélgettünk a kisközösségi szeretetkapcsolatról, a lemondásról és a természetfölötti távlatról.
„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 8,35)
A Magas-Bakony tavasszal is káprázatos. Úti célunk Bakonybél, a Szent Mauríciusz-monostor szerzeteseit látogatjuk meg. Bár nekem ez az első utam ide, fotósunk, Földházi Árpád „hazajár” a testvérekhez, amolyan önként vállalt misszióként minden évszakban, sokféle tevékenységükben fotózta már őket.
A kommunizmus idején elkobzott, évtizedeken át szociális otthonként működtetett épületegyüttest lelakott állapotban kapta vissza a bencés rend a kilencvenes években. A Pannonhalmán élő testvérek egy részében mindig megvolt a vágy a nagy méretű tanítói intézménynél kisebb, egyszerűbb szerzetesi közösség létrehozására. A rend 1998-ban lehetőséget adott arra, hogy néhány szerzetes visszaköltözzön Bakonybélbe. Hatan vállalkoztak erre, de hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű egy ilyen kis közösségben élni, így az első hat testvérből már csak egy él a monostorban. A közösség azonban mindig meg tudott újulni, akár hárman, akár öten voltak, napjainkban pedig már kilenc testvér lakja a rendházat. „A kulcs nem más, mint hogy a testvérek újra és újra felteszik magunknak a kérdést: kik ők, mi a feladatuk és küldetésük, miért vannak Bakonybélben, a változó világ ellenére hogyan tudnak hitelesek maradni, és mindennek mi a természetfölötti távlata. Egyre világosabb a válasz arra, mi Bakonybél üzenete, mi a közösségünk karizmája s hogy ehhez milyen tevékenységek, akár gazdaságilag is értelmezhető projektek tudnak kapcsolódni” – világítja meg Baán Izsák atya, a monostor perjele.