Akik örökre Bakonybél mellett döntöttek

A Magas-Bakony tavasszal is káprázatos. Úti célunk Bakonybél, a Szent Mauríciusz-monostor szerzeteseit látogatjuk meg. Bár nekem ez az első utam ide, fotósunk, Földházi Árpád „hazajár” a testvérekhez, amolyan önként vállalt misszióként minden évszakban, sokféle tevékenységükben fotózta már őket.

A kommunizmus idején elkobzott, évtizedeken át szociális otthonként működtetett épületegyüttest lelakott állapotban kapta vissza a bencés rend a kilencvenes években. A Pannonhalmán élő testvérek egy részében mindig megvolt a vágy a nagy méretű tanítói intézménynél kisebb, egyszerűbb szerzetesi közösség létrehozására. A rend 1998-ban lehetőséget adott arra, hogy néhány szerzetes visszaköltözzön Bakonybélbe. Hatan vállalkoztak erre, de hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű egy ilyen kis közösségben élni, így az első hat testvérből már csak egy él a monostorban. A közösség azonban mindig meg tudott újulni, akár hárman, akár öten voltak, napjainkban pedig már kilenc testvér lakja a rendházat. „A kulcs nem más, mint hogy a testvérek újra és újra felteszik magunknak a kérdést: kik ők, mi a feladatuk és küldetésük, miért vannak Bakonybélben, a változó világ ellenére hogyan tudnak hitelesek maradni, és mindennek mi a természetfölötti távlata. Egyre világosabb a válasz arra, mi Bakonybél üzenete, mi a közösségünk karizmája s hogy ehhez milyen tevékenységek, akár gazdaságilag is értelmezhető projektek tudnak kapcsolódni” – világítja meg Baán Izsák atya, a monostor perjele.

Ennek fényében szerves építkezés kezdődött: az első próbálkozások egyike egy kis gyógynövénykert s néhány műhely volt, ezekből indultak ki a monostor gazdaságának fő irányvonalai. A gyógynövények és a műhelyekben készült kegytárgyak értékesítéséhez később társult még könyvsorozat-szerkesztés, vendégfogadás, turizmus, lelkigyakorlatok tartása és imatanítás is.

Hely egy életre

„A bencés a legrégebbi szerzetesrend, s ahogy a prímás apátunk szokta mondani: nem rend, hanem rendetlenség. A bencés rend jogilag nem létezik, ez inkább egy szövetség – rendek szövetsége. Szent Benedek ezerötszáz évvel ezelőtt írt egy regulát, melynek értelmében sok évszázadon keresztül nem volt más szerzetesi létforma, csak a monasztikus. Ennek sajátossága, hogy távolságot vesz a központoktól, a városoktól, az emberi élet sűrűjétől. A csendben, a lemondásban megtalált szabadságban imádságra és közösségi életre hívja a szerzeteseket, illetve arra, hogy azt a helyet, amit választanak, műveljék, gondozzák, szeressék. A lényeg Isten jelenléte a környezetükben” – magyarázza a perjel.

A monasztikus szerzetesi életben mély intuíció a keveset, a korlátok közé zártat választani és a mélységéig megélni. 
Az élet sajátossága, hogy ha mindent akarunk, azt felszínesen fogjuk csinálni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy akkor tudunk boldogok lenni, ha döntünk valami mellett, és azt teljesen a magunkénak éljük meg. A szerzetes is azt szeretné, hogy az élet teljessége legyen az osztályrésze, a monasztikusok pedig ehhez mindenekelőtt egy helyet választanak. „Ma nagyon erős a mobilitás, talán az egyik legfőbb értéknek tartjuk. A monasztikus szerzetes ezzel szemben azt választja, hogy egyetlen helyen fogja leélni az életét. Én vállaltam, hogy nem fogok elköltözni, nem fognak áthelyezni. Ennek is megvan a maga szépsége, huszonkét éve élek itt, és végigkövettem, mi lett ebből a helyből. De nem csupán helyet, hanem közösséget is választunk, ami nagyon hasonlít a családhoz. A választott emberekkel fogom leélni az életemet, nem fogok kilépni ebből az emberi viszonyrendszerből. Az én növekedésem – az, hogy miként leszek emberebb ember, vagy hogyan tudok jobban szeretni – hozzájuk fog kapcsolódni. Az nem opció, hogy ha összeveszünk, itthagyom őket” – mondja Izsák atya.

Nem a mobilitás az egyetlen dolog, amiről a testvéreknek le kellett mondaniuk. A szerzetesi élet velejárója a magán­tulajdon átengedése is a rendnek, így Bakonybélben minden közös. A szerzetesi szegénység nem azt jelenti, hogy a testvérek rongyos ruhákban járnak, hanem azt, hogy nincs magántulajdonuk. Emellett természetesen ott a cölibátus is, ami azt jelenti, hogy a szerzetesek nem alapítanak családot, illetve lemondanak a szexualitás aktív megéléséről. „Fontos felismerés volt számomra, hogy lemondani a szexualitásról nem azt jelenti, hogy lemondok az emberi intimitásról. A cél az, hogy próbáljunk valódi szeretetkapcsolatban lenni egymással. Ha úgy vesszük, a szerzetesi életben is bőven van termékenység, nem szükséges, hogy saját gyermekem legyen ahhoz, hogy az életemből élet szülessen – jegyzi meg Izsák atya. – Szintén a lemondások sorába tartozik az engedelmesség, amit nem úgy kell elképzelni, hogy van egy főnök, aki parancsolgat vagy fogkefével felmosatja a fürdőszobát, hanem úgy, hogy a szerzetes napi szinten odaáll Isten elé, és figyel arra, mire kap meghívást. Azt hiszem, nem igazán létezik olyan, hogy szerzetesi karrier vagy életpályamodell.”

János testvér igazi kuriózum

Toókos János testvér Csongrád megyében született, huszon­kilenc éves koráig Szentesen és Szegeden élt, és ahogy fogalmaz: a mai napig Csongrád-függő. 2003-ban érkezett Pápára állásinterjúra, majd tanári munkája miatt oda is költözött hét évre. Ekkor ismerkedett meg a bencés testvérekkel. Gyakran hozta a diákjait osztálykirándulásra Bakonybélbe, később pedig már a hivatalos iskolai teendőktől függetlenül is eljárt a monostorba. 2007-ben Anzelm testvért kérte meg lelki vezetőjének. Támpontokat kapott tőle az imádsághoz. „Olvasmányokat és önmegfigyelési szempontokat adott nekem, mígnem szép lassan úgy éreztem, nagyon szívesen jövök ide. Úgy gondoltam, ez a hely tudna építeni, ki tudnék bontakozni. Lenyűgöztek a hosszú zsoltárimádságok, a Szentírás tanulmányozása, a testvérek prédikációi pedig mindig mélyen megérintettek. Akkor úgy éreztem, el kell töltenem itt valamennyi időt, de azt még nem tudtam biztosan, hogy örökké itt maradok-e – mesél a kezdetekről János testvér. – Amikor beköltöztem a monostorba, olyan volt, mint mikor azt mondja két fiatal, hogy járnak. Ez azt jelenti, hogy még nem köteleződnek el végleg, de nem is keresnek mást; jó egymás társaságában lenni, épülnek belőle, a többit majd megmutatja az Úristen. Az évek alatt aztán megérett bennem, hogy én innen már nem akarok elmenni. Úgyhogy reménység szerint amíg élek, engem itt megtalál.”

János testvér igazi kuriózumnak számít a rendtársak között, ugyanis református. Ez azonban nem akadály, hiszen Szent Benedek rendje sokkal régebbi, mint az egyház­szakadások. „Nekem fontos szeretetnyelvem a minőségi idő az Úristennel és a testvérekkel, gyakorlatilag úgy éreztem, az itteni szerzetesek az anyanyelvemet beszélik a zsoltár­imádságokkal, és azzal hogy a Szentírás olvasása is nagy hangsúlyt kap. Az életvitel, az ima vagy épp a böjt pedig ugyanaz” – fejti ki.

Tanulni a juhoktól

A bakonybéli szerzetesek hívószavai az imádság, a fizikai munka és a testvéri élet. Ezekhez végig hű maradt a közösség. A rend egyik sajátossága – és ezt tartják a legfontosabbnak –, hogy az első helyen az imádság van az életükben. Tehát napirendjük sarokkövei a közös imaalkalmak. Soha nem vállalnak olyan munkát vagy állandó elfoglaltságot, ami ütközne ezekkel a kiemelt időpontokkal.

A rend második legfontosabb jellemvonása a közösségi élet. „Hangsúlyosan jelen vagyunk Bakonybélben, nem utazunk el, nem vállalunk külső feladatokat, igyekszünk egymással sok időt tölteni. Időt szánunk arra, hogy a közös dolgainkról beszélgessünk, közös döntéseket hozzunk, együtt lássuk meg, merre vezet most az út. Hisszük, hogy a Szentlélek a közösség egészén keresztül mutatja meg, éppen mit kell a szerzeteseknek és a közösségnek tennie, hogyan kell válaszolnunk a kor kihívásaira” – mondja Izsák atya.

A harmadik legfontosabb pont pedig a munka. A bakonybéli közösségben kezdettől fogva fontos volt a fizikai elfoglaltság és annak becsülete, a közösség minden tagja a mai napig végez kerti munkát. Vannak kijelölt közös munkanapjaik. „A kert gondozását, az állatok ellátását, télen a tüzelő összevágását, mozgatását együtt végezzük. A közösen végzett fizikai munka olyan erő, amellyel kilenc ember nem kilencszer egy egységnyi munkát végez el, hanem annak a dupláját vagy tripláját. A testvéri életünk minőségét is megdobja, hogy ilyen módon is tudunk együtt dolgozni” – fogalmaz a perjel.

„Mióta vannak juhaink is, sokat tanulok tőlük, ahogy figyelem őket. Tulajdonképpen kétütemű az életük: először órákon keresztül lázasan eszik a füvet, aztán pedig leheverednek, kérődznek és néznek bele a nagyvilágba. Megtanultam: szükségünk van arra, hogy megálljunk és feldolgozzuk azt, ami ért minket.

– magyarázza Izsák atya. Azt is elárulja, igyekeznek fenntartani a test és lélek harmóniájának egyensúlyát, s ami talán ennél is fontosabb, az a kapcsolat a földdel. „A kertben meg tudjuk tapasztalni a lelki élet hasonlatait. Egyre inkább megértjük a képeket, melyeket a Biblia használ, hiszen úgy válnak élővé, ha az ember tudja, mit jelent ültetni, metszeni, gyomlálni, aratni. Ha nincs meg ez az élmény, akkor a lelki dimenzióban a szimbólumok nem adják át azt, amit tudnak.”

Egy szerzetes ha főz, ne legyen haragos

A bakonybéli testvérek napirendje az állandóság és a rugalmasság ötvözete. Vannak cövekek, amiket levertek, s nem változtatnak rajtuk. Az a mély vágy áll mögötte, hogy legyen idő arra, amit a legfontosabbnak gondolnak. A szigorú imarenden túl azonban ott van a kerti munka, a lelkivezetés vagy épp az adminisztrációs feladatok – mikor kinek mi.

János testvér például a rendház konyháján szolgál, Bori nénivel közösen ők felelnek azért, hogy az asztalra nap mint nap finom fogások kerüljenek. „Szent Benedeknél az étkezés is szakrális dolog. Ő azt mondja: minden munkaeszközt, tárgyat, amit a szerzetesek kapnak a munkájukhoz, a mindennapi életükhöz, úgy tekintsenek, mint az oltár szent edényét. Érdekes tapasztalat megélni, hogyan működik az étel készítése mint szeretetnyelv. Tudom, hogy a másiknak ez örömet fog szerezni. A testvéreken vagy a hozzánk látogató vendégeken keresztül, akiknek főzünk, az Úristent is szolgáljuk. A közös étkezés is imádsággal kezdődik és végződik. Hálát adunk Istennek azért, hogy táplál minket” – mondja derűsen János testvér.

Elárulja: épp nemrég volt a monostorban az első imádságos gasztrohétvége kísérleti jelleggel, s reményei szerint lesz folytatás. A különleges hétvégén Kocsis Bálint mester­szakács volt a testvérek segítségére. Azt is büszkén újságolja, hogy a közelmúltban jelent meg második szakácskönyvük, a Bakonybéles, amely, mint mondja: általában egyszerű, átlagos, otthon megtalálható alapanyagokból bárki által elkészíthető receptekből áll. „A kivitelezésben rengeteg segítséget kaptunk, Borival nekünk csak a szigorú szakmai munkát kellett elvégezni, leírni a recepteket, lefőzni az ételeket, és megtölteni kulináris és spirituális tartalmakkal. Így állt össze a korábbi ünnepi kötet és az új böjtös kötet is. Persze azért a két halmaznak van bőven metszete a bencéseknél, hiszen a böjti időszakokban – advent négy hetében és a nagyböjt hat hetében – is vannak ünnepnapok, vasárnapok, amikor húsmentes, de ünnepi étellel készülünk” – meséli.

János testvér szerint a főzésre minőségi időt kell szánni; ha komolyan vesszük, akkor nem lehet megosztott figyelemmel csinálni. „Nagyon ott kell lenni, hogy mikor kell megkavarni az ételt, megfordítani a tepsit, mikor van kész, nehogy odaégjen valami. Az is valószínű, hogy az ember lelkiállapota – öröme vagy épp indulata – meglátszik a főzés végeredményén, akárcsak bármilyen más tevékenységén. Ha ideges, haragos vagy feszült vagyok, ugyanúgy megjelenhet az étel minőségén is, ahogyan a gyógynövénykert rendezésén vagy a prédikációra készülésen. Prédikációt is úgy jó írni, ha az ember hagyja ülepedni, majd higgadtan újra átnézi, maradt-e benne személyes kiszólás vagy sértett odadöfés valakinek. Az ember tiszta fejjel rájön, nem a saját sértettségét kell előadnia, hanem az isteni üzenetet. Ez az étel elkészítésénél pontosan ugyanígy van.”

A Szent Mauríciusz-monostor szerves része a falu életének. Kilenc világi alkalmazottjával a legnagyobb munkáltatók közé tartozik a településen, és a faluban működő mikroközösségek közül is sok a bencés testvérekhez kötődik: a kórus, a férfikör, a bibliakör – ezeknek az összefogásában, éltetésében aktívan részt vesznek. „Vannak azonban olyan terek, ahova nem engedünk be mást, s vannak olyan védett idők, amikor nem engedünk be senkit a tereinkbe. Van egy ritmus, egy pulzálás – időnként ki kell lépnünk, majd vissza kell vonulnunk. Ki-ki személyisége szerint. A ruhánk egyforma, de az, ki hogyan éli a szerzetesi karizmáját és az életét, eltér. Abból viszont egyikünk sem enged, hogy a közös imádságokon ott kell lenni” – jegyzi meg az elöljáró.

Mindvégig Istenre kell figyelni

A napi igeolvasás és elmélkedés is fontos része a szerzetesek napjainak, hiszen ahogy Izsák atya fogalmaz: az Ige megkérdőjelez bizonyos dolgokat, rámutat arra, amivel dolgunk van, s kihívja őket. Az élet pedig hamar visszaigazolja, jó irányba tartunk-e. „A megkülönböztetés fontos bencés karizma – a belső indíttatásokat, gondolatokat, sugallatokat naponta mérlegre kell tenni: mi az, ami Istentől jön, s mi az, ami az ellenségtől. A lelki élet útján van egy olyan fázis, amikor az ember határozottabb döntést hoz a jó mellett, Isten mellett. Akkor azonban a küzdelmet is sokkal erősebben tapasztalja meg. A napi küzdelem kulcsa, hogy mindvégig Istenre kell figyelni. A figyelmemet arrafelé fordítom, ahonnan az élet és az erő jön – mint a vízen járó Péter apostol. Egy bizonyos fázison túljutva pedig a kísértés nem feltétlenül erős, hanem inkább rafinált. Annak a harcnak a természete sokkal finomabb” – fejtegeti.

Ima, munka, közösség, a Szentíráson való elmélkedés – ezek tehát a szigorú napirend elengedhetetlen részei. Van azonban hétfő esténként egy közösen töltött óra, amikor a testvérek leülnek, s arról beszélgetnek, ki hogy van. Ez azért számít szintén kiemelt programnak, mert a bakonybéli szerzetesközösség életének a csendesség is része. Izsák atya szerint az aktív életmód óhatatlanul is kifelé visz minket a középpontunkból, így jó, ha odafigyelünk, hogy amennyit kifelé mozdulunk, nagyjából annyit jöjjünk vissza befelé is, különben elveszünk a saját perifériánkon.

Isten személyiségtől függetlenül sokféle embert hív arra, hogy teljesen neki adja magát. A szerzetesrendek is különböznek, változó, ki hol találja meg az útját. Ám egy autentikus szerzetesi út nem állhat meg itt. „Isten elhív, átalakít és küld. Ha öncélú az egész, akkor hiteltelen, és nincs létjogosultsága. Előbb-utóbb minden szerzetesnek rá kell jönnie, hogy életének odaadottságából az egész társadalom profitál. Hogy miért dönt valaki minden kötöttség és lemondás ellenére is a szerzetesi élet mellett? Ezt a kérdést nem lehet csupán azzal megválaszolni, hogy az ember hoz egy döntést. Hiszen maga a döntés a felismerése annak, hogy Isten akarja, hogy szerzetes legyek. Nincs más olyan motiváció, ami élethosszig meg tud tartani egy embert ebben az életformában, mint az, hogy felismeri, Isten akarja ezt, és tőle jön hozzá erő és kegyelem is” – véli a perjel.

Ott-tartózkodásunk alatt Izsák atya arra is felhívja a figyelmet, hogy a hitben mindig kezdők vagyunk. Illúzió azt gondolni, hogy ha elért valamit az ember, az neki már megvan. A hit éppen attól élő, hogy mindennap más.

A kérdésfelvetés, hogy hol tartok én, magával hozza azt, hogy közben magamra reflektálok, s próbálom elhelyezni magam egy úton vagy skálán. Épp az e kérdéstől való szabadság jelenti a hitben való növekedést – mondja az atya. – Huszonévesen nekem a hit sokkal inkább valamiféle igazságokhoz, tudati, gondolati tartalmakhoz való ragaszkodást jelentett. Viszont ahogy megy előre az élet, s az ember megél határhelyzeteket, kríziseket, úgy egyre inkább a ráhagyatkozásról szól. Arról, hogy nincs a kezemben az életem irányítása. Ezért odaadom magamat, s aztán ezt az odaadottságot újra és újra megújítom. Ez pedig azzal jár, hogy az ember elveszíti magát azon az úton, amire Isten hívja. Ám közben valahogy mégis megkapja önmagát. Azt az ön­magát, aminek Isten gondolta, amikor megteremtette.”

Nyitókép és képek: Földházi Árpád