Öregszem, és ezt az is alátámasztja, hogy miközben a fából készült orvosi spatulákból ragasztott kis keresztet a földbe szúrom, majdnem elbőgöm magam.
Sírt ások. Nem túl nagyot, nagyjából akkorát, mint egy cigarettásdoboz. Patrik, az egyik aranyhalunk elhunyt. Nem is pontos így, hogy aranyhalunk, mert igazából a kisebbik fiamé volt. Bár azt, hogy egy élőlény valakinek a tulajdona lehet, soha nem tudtam sem megérteni, sem elfogadni.
Az aranyhalak nem a mi aranyhalaink. A kutya nem a mi kutyánk. Ahogy a kertben a csertölgyek, a gyertyánok, a vadcseresznyék sem a mi fáink.
Tulajdonképpen még a házról sem gondolom azt, hogy a mi házunk lenne. Hiába szerepel a tulajdoni lapján a nevem a feleségemével együtt.
Egy-két éve írtam egy esszészerűséget egy irodalmi lapba, az volt a címe, hogy Egy húszmillió éves domboldalon. Ebben az írásban többek között arról elmélkedtem, hogy a ház, amelyben élünk, egy nagyjából húszmillió éves hegy oldalában áll, fölötte pedig olyan csillagok ragyognak éjszakánként, amelyek fénye sok ezer év alatt jut el hozzánk.
Ha ebbe a koordináta-rendszerbe helyezem át az életemet, igazán nevetséges lenne bármire is a sajátomként tekinteni. Ebben a koordináta-rendszerbe helyezni az életet nyilvánvalóan őrültség. Semmi értelme.
A legendás jazz-zenészről, Thelonious Monkról úgy tartotta a környezete, hogy őrült. Amiben nyilván lehetett is valami. Egyszer hallottam vagy olvastam róla egy anekdotát, amely arról szólt, hogy Thelonious mikor és hogyan szembesült először az úgynevezett őrületével. Nagyjából az történt, hogy ült a zongorája mellett, és gyakorolt vagy komponált, amikor egyszer csak azon kezdett morfondírozni, hogy hol is van éppen. Amit nem úgy értett, hogy melyik utcában, melyik épületben, hányadik emeleten vagy hogy melyik városban. És nem is úgy – ami azért már figyelemre méltóbb lett volna –, hogy melyik országban vagy melyik kontinensen, hanem úgy, hogy a világegyetemben hol van abban a pillanatban.
Nem tudom, milyen mértékben fogta fel pillanatnyi koordinátáit, de valamennyire biztosan megértette, mert attól kezdve nem olyan volt, mint annak előtte. Megváltozott. Sokszor furcsán, kiszámíthatatlanul viselkedett, amivel nem kevés problémát okozott a környezetének.
Amikor találkoztam ezzel az anekdotával, azonnal értettem, miről van szó. Lehetséges, hogy meg sem történt, vagy nem így történt meg, de ez nem számít. Számomra valóságos, ha megesett, ha nem.
még mielőtt a történetet hallottam volna. És ebben tényleg van valami őrületszerű, nem vitás. A Tejútrendszer egymillió kilométer per órás sebességgel mozog, ezen belül a Föld százhétezer kilométer per órás sebességgel kering a Nap körül, miközben ezerhatszázhetven kilométer per órás sebességgel forog a saját tengelye körül.
Mindez alig felfogható, de nem is ez a lényeg. Ezt még Thelonious Monk is minden bizonnyal valahogy megemésztette volna, ha nem is könnyen. Arra azonban, hogy mindez hol történik, már tényleg nem szabad gondolni. Tilos. Szegény Thelonious nem törődött ezzel a tiltással, meg is lett az eredménye. Bár biztosan nem tudatosan akart ezen gondolkodni, inkább egyfajta kényszer hatása alatt gondolt rá: valami nem engedte, hogy másra gondoljon. Van ilyen. Művészek esetében nem is olyan ritka jelenség.
De hogy jön ide Patrik, az aranyhal? Mi köze szegény, megboldogult Patriknak a Tejútrendszer forgási sebességéhez és az ezen túlpörgő Thelonious Monkhoz?
Abban a koordináta-rendszerben, amelytől nem tudok és nem is szeretnék eltekinteni, Patrik kitüntetett helyet foglalt el. Vagy foglal el, mert nem tudok rá múlt időben gondolni.
nézte a világot a maga – fiam szerint – kedvesen buta tekintetével öt-hat éven át, és most távozott valahová. Hogy hová, az szintén kérdés. Fiam szerint a halak mennyországába.
Ahogy kiásom a gyereklapáttal a cigarettásdoboznyi sírt, megcsap a föld intenzív tavaszi illata. Hajszálvékony gyökerek hálója tárul fel. Ezek a gyökerek fonják majd be Patrikot is, és átformálják valami mássá. A testét alkotó anyagok talán a gyöngyvirág leveleibe épülnek be, talán a babérmeggy szárába.
Öregszem, és ezt az is alátámasztja, hogy miközben a fából készült orvosi spatulákból ragasztott kis keresztet a földbe szúrom, majdnem elbőgöm magam. Ülök a húszmillió éves hegyoldalon,
A növendék diófa egyik ágáról egy fekete rigó figyel. Gombszemei úgy ragyognak, mint azok a szupernóvák, amelyeket soha életünkben nem fogunk megpillantani.
Nyitóképen: a Hubble űrteleszkóp felvétele a világegyetem egy kis szeletéről (forrás: Wikipedia)
Dr. Iain McGilchrist pszichiáter, idegtudós és filozófus szerint ugyan az agyféltekék közötti különbségekről szóló populáris pszichológia nagyrészt tévesnek bizonyult, de a valóság sokkal izgalmasabb, mint azt sokan gondolnák.
Horváth József Németországban él. Tetoválóművészként keresi a kenyerét, saját szalonja van. Leon művésznéven rappel is. De nem volt ez mindig így. Nehéz gyermekkorát kamaszkori botlások követték, és a rácsok mögött találta magát. Véget akart vetni az életének, de kapott egy új esélyt, és felállt a padlóról. Ez az ő története.
Műelemzés következik, részben legalábbis.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
A Nobel-díjas magyar író munkásságát bemutató Győrffy Ákos gondolatait nem mindenhol értették meg.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
A pitdoktorok élete sem csak játék és mese...
A Mandiner küldetése több, mint a hírek közvetítése. Azon dolgozunk, hogy a konzervatív értékeknek erős, világos és hiteles hangot adjunk. Ebben most Ön is segíthet.
