A Donald visszatér
Donald Trump a modern amerikai történelem legnagyobb politikai visszatérését produkálta. 2016 után újra tévedtek a felmérések: a szorosnak jósolt verseny helyett a republikánus jelölt letarolta a billegő államokat.
Ha nincs egységes akarat, akkor kívülről fogják megmondani nekünk, mit kell gondolnunk, mit szabad mondanunk, hogyan kell cselekednünk.
A háború idestova tizennégy hónapja tart, és elképzelésünk sincs arról, hogy mikor lesz vége. Ha hinni lehet a tudósításoknak, már százezer ember vesztette életét, és milliók kényszerültek arra, hogy elhagyják otthonukat. Egy ország közvetlenül mellettünk éppen megsemmisül, és nem úgy tűnik, hogy a világ vezetői közül ez bárkit is különösebben zavarna. Ukrajna lassan kiürül, súlyos demográfiai veszteséget szenved el függetlenül attól, hogy mi lesz a háború végkimenetele.
Ráadásul nem csitul a Nyugat háborús láza sem. Még a fülünkben csenghet Lindsey Graham amerikai szenátor korábbi nyilatkozata, miszerint az utolsó ukránig fognak harcolni. És hogy ezt a mondatot miért is kell komolyan vennünk? Mert ma már tudjuk, hogy a háború legfőbb támogatója az Amerikai Egyesült Államok. Tulajdonképpen hívhatnánk ezt orosz–amerikai konfliktusnak is. A tengerentúlról szemlélve az eseményeket persze könnyű a háború eszkalációját szorgalmazni, az öldökléstől egy egész óceán választja el az USA-t. Mi, magyarok a szomszédban viszont aggódva figyeljük, hogy mi történik Ukrajnában, ahogy azt is borzalommal nézzük végig, hogy kárpátaljai testvéreink vesznek el a harcokban, hagynak hátra özvegyeket és árvákat, hogy megtelnek a halottasházak és a temetők. Amikor azt mondjuk, hogy békét szeretnénk, akkor nem „csupán” emberéleteket szeretnénk megmenteni – bár önmagában ez is elegendő ok lenne a béketárgyalás megkezdéséhez.