Szabadság és rend

Múzeumigazgatóként gyakran járok vidéki kulturális helyszíneken, köztük önkormányzati fenntartású múzeumokban. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogy a 2012-ben, az államtitkárságom idején kidolgozott fenntartói struktúra még mindig jól működik-e, vajon az önkormányzatok, különösen a megyeszékhelyek jó gazdái-e az államtól ajándékba kapott intézményeknek, gyűjteményeknek és épületeknek. Másrészt erősen foglalkoztat azoknak a sorsa, gondjai, sikerei és közösségi aktivitása, akik a Magyar Nemzeti Múzeumnak természetes szövetségesei. Akik hitem és tapasztalatom szerint leginkább a lokális és azon keresztül a nemzeti identitás őrzői és alakítói, s ebből következően – szerencsés esetben – a polgári oldal legfőbb szellemi bázisai.

A tapasztalataim lehangolók, különösen a muzeális intézmények és dolgozóik anyagi helyzetét tekintve. Korántsem arról van szó, hogy a vidéki múzeumok áldozatos munkát végző dolgozói – hozzám hasonlóan – ne lennének megértők azzal a helyzettel kapcsolatban, amit javarészt a szomszédunkban zajló háború idézett elő. Jogkövető vezetőként a nemzet múzeumában is végrehajtjuk a kormány döntését, s befizetjük az állami költségvetésbe azt az 500 millió forintot meghaladó összeget, amire éppen a napokban kötelezett bennünket a fenntartó. Nyilván jobb lenne kiállításra, könyvkiadásra, műtárgyvásárlásra, régészeti kutatómunkára vagy éppen bérfejlesztésre fordítani ezt az óriási összeget, de tisztában vagyunk azzal, hogy a költségvetés egyensúlyát meg kell őriznünk azért, hogy a kormány szuverenista és békepárti politikája jegyében megőrizzük a rendszerváltozás vívmányait.

Ugyanakkor készülnünk kell arra az időszakra, amikor a gazdaság és a gazdaságpolitika újra lehetővé teszi számunkra jelentősebb kulturális fejlesztések megvalósítását, valamint a bérek rendezését. Ehhez a terület alapos ismerete, valamint világos koncepció is szükséges. Most a helyzetfelmérés időszakában vagyunk, és szomorúan tapasztaljuk, hogy a vidéki múzeumok többségében rosszabbak a fizetések a pedagógusokénál. A statisztikai adatokon túl ezt igazolják a múzeumokat elhagyó, a tanári pályára áttérő muzeológusok esetei is. A tanároknak legalább már egyértelmű ígéretet tett a kormányzat, meghatározva a béremelés várható módját, mértékét és idejét. Ilyen tervezésre és ígéretre a kulturális életben is szükség van, szerencsére ezt látja a vidéket jól ismerő Závogyán Magdolna államtitkár és a múzeumügyet erősen támogató Csák János miniszter is. Ma egy megyeszékhelyen egy többdiplomás múzeumigazgató-helyettes bére úgy éri el a bruttó 300-320 ezer forintot, hogy az már magában foglalja a kormány által megítélt 20 százalékos bér­kiegészítést. A múzeumok önálló gazdálkodását szinte mindenütt felszámoló önkormányzatok a kiegészítő állami támogatást is felhasználták, hogy a dolgozók bérét a kötelező bérminimum szintjére emeljék. Azaz a kiegészítő támogatás nem ott landolt, ahova a kormány szánta: nem a kulturális élet dolgozóit segíti, hanem a fenntartó önkormányzatok költségvetését. Így volt ez már akkor is, amikor a közalkalmazotti státusz kivezetésekor kiharcolt 6 százalékos béremelést lenyelte a fenntartók többsége.