Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
Református lelkész édesapja „államellenes tevékenysége” miatt kétévesen, családostul deportálta a román hatalom a Duna-deltába, egy munkatáborba. Visky András Kitelepítés című könyve tavaly ősszel jelent meg, és alaposan felkavarta a kortárs magyar irodalom állóvizét. A Kitelepítésben a család kálváriáját írta meg megragadóan erős, költői nyelven.
Győrffy Ákos interjúja a Mandiner hetilapban
Visky András 1957-ben született Marosvásárhelyen. József Attila-díjas író, költő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja. Számos verseskötet és esszégyűjtemény szerzője, drámáit az Amerikai Egyesült Államokban és több európai országban is bemutatták. A Kitelepítés az első regénye. A 2022-ben megjelent, nagy sikert arató műve életrajzi alkotás: az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából a regényben.
***
Mit szól a könyv sikeréhez? Hogyan érintette? Mert ez a regény bőven átlépte a szakmai siker kereteit, olyan emberek is olvassák, akik egyébként nem olvasnak kortárs irodalmat.
Készületlenül ért. A dolgok iróniája, hogy közvetlenül a regény megjelenése előtt írtam egy párbeszédes szöveget a siker ellen, Augustinus nyomán, meg is jelent a színházi könyvemben. A De musicában van egy tüneményes párbeszéd arról, hogy a színészek nem tudnak énekelni. De ez nem hangtechnikai, és még csak nem is esztétikai ítélet, hanem bizony vallási, azaz a Lélekre irányuló kérdésfelvetés. Amennyiben ugyanis csak a sikerért énekelnek, és nem egy univerzális, az egész világot számontartó és Istent dicsőítő átváltoztató tettet hajtanak végre, akkor egyszerűen nem tudnak énekelni. Hiába számítanak, nem számítanak.
De nem a díjakért énekelt.
Bizony nem, és
olyat legalábbis, amely megszüli az íróját. Ráadásul ennek a könyvnek a formája eleve kizárta, hogy a sikerre gondoljak. Fel sem merülhetett bennem, hogy ez az általam bibliaformának nevezett töredékesség, amit egy meg-megbomló lineáris elbeszélés fog össze, szóval hogy ez a paradoxon ilyen közvetlen módon meg tudja szólítani az olvasót. Azt gondoltam, hogy jó esetben a szakma majd értékelni fogja az erőfeszítést. És mivel elkezdtem a siker kritikusának szerepében „tetszelegni”, ebben is össze kellett omlanom, és a saját színem előtt nevetségessé kellett válnom; beleszaladtam gyanútlanul és felkészületlenül a sikerbe. De ezek az elbukások valahogy mindig jó történetek. Ha az embernek szerencséje van, előbb-utóbb belelép a saját gereblyéjébe, és az szépen orrba vágja.
Én voltam a leghitetlenebb a könyv várható sikerét illetően. A kiadó kezdettől hitt benne, ott már akkor érezték, hogy a könyv egy spirituális és etikai vákuumba zuhan, és olyan dolgokat kezd hullámoztatni, amelyek mintha közvetlenül érintenének bennünket. Egyszerű felvetésekre gondolok. Mi az életem értelme? Honnan jövök, és miből vagyok? Hol vannak bennem azok, akik előttem jártak? Lehetséges-e az embernek szabadnak lennie? Érdemes-e nagy árat fizetni a hitünkért és a meggyőződésünkért? Mit kezdtünk, ha egyáltalán kezdtünk valamit a közvetlen múltunkkal?
A vákuumot hogyan érti? Miként keletkezett ez a vákuum? A diktatúrák hagyatéka? Vagy egyidős az emberiséggel?
Metafizikai értelemben mindig is vákuumban élünk, de a mára vonatkozó, valódi tartalmát nehéz megragadni. Általában persze erre valók a vallási iratok és a szépirodalom, a művészetek, más szóval az alkotó képzelet munkája. Hiszek az inspirációban, a szuverén és elháríthatatlan megérintettségben. Az általános válaszok mindig kézre állnak, a múlt velünk él, meg még sok ehhez hasonló, a mindenkori regény viszont a történelmet történetté, közös tudássá és felidézhető közös élménnyé „írja”, ebben áll a megszólító ereje.
Ezért is tartom izgalmasnak azt, ami a könyvvel történik már a megjelenése napjától. Figyelek a visszhangjaira, de már nem szerzőként, hanem magam is megszólítottként. A minap itt, Budapesten, az engem oly jól ismerő, de itt még szűk medrű Duna partján éjszaka megszólított egy ismeretlen férfi, s a Kitelepítésről kezdett el beszélni nekem. Megkérdeztem tőle, vajon szerinte mi az, amit ez a könyv ekkora erővel megérint, és ezt válaszolta: az az egyszerű gesztus, hogy a regény egy család véres történetét belehelyezi a bibliai elbeszélésbe, azt a gyanút veti fel, hogy a mi életünk valóban része egy nagy történetnek. És ez valahogy vigasztaló. Mert az életünk számontartottságát sugallja, sőt helyenként állítja. Ami nemcsak azt jelenti, hogy értelemmel bír a leghétköznapibb, legjelentéktelenebb cselekvésünk is, hanem hogy az elzárt, senki által nem észlelt zuhanásaink közben valaki bizonyára felfog bennünket. Önmagunkat nem bírjuk felfogni, az ember önmagának valóban felfoghatatlan, de ez nem azt jelenti, hogy a szenvedő, kiszolgáltatott embert ne fogná fel az Örökkévaló, aki a világba szólította.
Többször említette már, hogy bizonyos értelemben ez az első könyve, pedig elég sok munkája megjelent már korábban: esszék, verseskötetek, drámák.
Ez a könyv vakítóan éles fénybe állítja az eddigi könyveimet. Mindazt, amit eddig publikáltam, inkább útkereséseknek látom, semmint realizált irodalmi műveknek – talán egy-két, de mindenképpen kevesebb mint tíz verset és két-három drámát leszámítva.
és ezt el kell tudnom fogadni, el is fogadtam, mint valami kérlelhetetlen és szeretetteljes ellenfényt. Több korábbi könyvem talán az elhárítása volt egyfajta szigorúságnak, ami egyszerre etikai, alkotói és módszertani kérdés egy író életében. Nagy, erős és sokféle tradícióval bíró családban nőttem fel, ami megnehezítette, de mindenképpen késleltette a saját identitásom megtalálását, főként persze, hogy fölismert és vissza nem utasítható feladatként állt előttem.
A Kitelepítés kapcsán a közbeszédben ismét szóba kerültek apám és anyám emlékiratai, apám írásmagyarázó kísérletei, amiket mind én kényszerítettem ki belőle. Ő ugyanis nem hitt az írás maradandóságában, nem látta értelmét a személyes epifániák rögzítésének, mert csak az élő szóban és az élőszóban bízott. A közvetlen megszólításnál és az életté váló szónál nem ismert magasabb rendű eseményt. Ellenőrizhetetlen a működése és a hatékonysága, de éppen ezért sokkal hathatósabb, mint az írás. Semmilyen hatóság vagy intézmény nem tudja ellenőrizni. Attól tartok, igaza volt. Amikor János evangéliumában azt olvassuk, hogy „a szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy”, és hogy pontosan ilyen az az ember is, aki a Lélektől született, nos akkor felismerjük, hogy a Lélek maga kontrollálhatatlan, és nem fér be semmilyen intézmény keretei közé.
Ehhez képest akkor egy regény micsoda?
Amennyiben egy regény nem zárja be önmagát, hanem nyitott marad a közvetítésre, amennyiben nem akar több lenni a templomi ikonnál, tehát nem önmagára mutat, és nem önmagát mutatja, hanem önmagán túlra, akkor a Lelket hullámoztatja. Az ikon az ortodox templomtérben vagy bálványkép, vagy a szemlélődő imában önmagát megszüntető tárgy. Vagy fal, vagy kapu. A számomra fontos könyvek, nem csak regények, talán leginkább a versek, ezek a szelíden lobogó csipkebokrok, elvezetnek önmaguktól önmagam és a teremtett világ felé. Ezért aztán mindegyre ott tartanak maguk mellett, hogy elvigyenek valahova újra és újra, ahol a „vagyok” van.
És az is látszik, hogy minden oldalról hasonlóan lelkes kritikák születnek róla. Mintha átlépné az ideológiai törésvonalakat.
De ezzel fel is mutatja őket. Nevezetesen azt, hogy az áthághatatlannak tűnő ideológiai erődítmények nem nyújtanak semmiféle védelmet, sőt kettéosztják a lelkünket, és megszállottá válunk.
Vajon nem éppen a bálványimádás minősített eretnekségével van dolgunk? Egymáshoz, a másik emberségéhez tartozunk, a Lélek összeér bennünk, ha akarjuk, ha nem – ennél a közös megajándékozottságnál nincs fontosabb, ez tesz emberré bennünket. Ettől még persze létezhet és létezik is két vagy több ideológiai „oldal”, de az egymáshoz tartozást ez a nyomorúságos tény nem írhatja fölül. Amikor a sajtóban végletes, a másik emberi mivoltát kétségbe vonó kijelentéseket olvasok, összeomlok. Leginkább persze akkor, amikor keresztény értékek alapján gyilkolunk a szavainkkal. Ezek nemcsak pusztító, hanem önpusztító mondatok is. Nem két oldal van, hanem tízmillió. Vagy nyolcmilliárd. És ez a megszámlálhatatlanul sok oldal egy, egyetlenegy oldal is ugyanakkor. A másik oldalon egyedül Isten áll, elég volna vele megküzdeni, hogy valamire jussunk önmagunkkal, a közösségünkkel, az országgal, amiben élünk, és az Országgal, ahonnan jöttünk, és ami felé tartunk. Ha ez a könyv megérinti valamiképpen ezt a kérdést, akkor nem tehet jobbat. Ha érzékelhetővé teszi az ellenségeskedés démóniáját, akkor csak tegye, nekem is szükségem van rá. A kultúra szereplőinek mindenesetre nem volna szabad éltetniük ezt a hisztériát.
De sok esetben éltetik.
Akkor biztosan nem kulturális tettet hajtunk végre.
Lesz a könyvek román fordítása? Mert érdekes lenne majd látni, hogyan rezonál a román irodalomban és szellemi életben.
Van már megkeresés. Magyarul tudó vagy egyenesen kétnyelvű románok többen is elolvasták, és már közvetítik a könyvet a román kultúra felé. Érdekes, hogy többen is. Van román kritikus és vannak írók, akik kiválóan beszélnek magyarul, és már elolvasták a könyvet, sőt posztoltak is róla.
A tárgyalások már folynak. Bizakodom.
Előzetesen mit gondol erről? Milyennek képzeli a román fogadtatást?
Volna ennek azért előzménye, nem a semmiből indulna. A Tanítványok című darabomról például azt írták a kritikusok, hogy ez az első olyan darab Romániában, amely szóba hozta a romániai diktatúra időszakát. Az én tanítványaim az evangéliumokból kölcsönözték a nevüket, de a romániai kommunista börtönökben harcolnak a hitükért, a saját szabadságuk megőrzéséért. Vannak közöttük időközben felismerhetővé vált történelmi személyiségek, mint Richard Wurmbrand vagy az apám. Egyes román kritikusok felfigyeltek arra, hogy a diktatúrát nemcsak magyar, hanem közös történetként mondom el. De ha már Wurmbrand nevét említettem, több könyve megjelent románul is, például a Megkínozva Krisztusért, a Mélységekben járatta őket vagy a Beszédek a magánzárkában című misztikus irodalmi remekmű, ezek mind a romániai kommunista börtönök működését írják le elképesztő erővel.
Ritka jelenség lehet a román kulturális sajtóban is, hogy nem a törések mentén értelmeznek egy történetet, nem?
Az erdélyi kisebbségi kultúrában is megszülettek és nyilvánosságot láttak azok a kijelentések, olykor vérmes klerikusok szájából is, amelyek szerint mi, magyarok többet szenvedtünk a Ceaușescu-diktatúrában, mint a románok. Akár lehetne is valóságtartalmuk, mégis mindenestől hamisak.
a tapasztalatok összehasonlíthatatlanok. Azt üzenni a románoknak, hogy mi mindenben, de még a szenvedésben is jobbak vagyunk, mint ti, a magyar felsőbbrendűség hagyományos retorikájának az abszurditásig való fokozása – de hát ez, legalábbis ez is történt 1989 után. Ha ebből a nyelvből kilépünk, sokkal radikálisabban át tudjuk világítani a diktatúra természetét. Például felismerjük, hogy ebben a retorikában milyen pusztítóan folytatódik a diktatúra szelleme, ami az egymás gyűlöletére és az öngyűlöletre épít.
Amikor szenvedélyes focicsatákat vívtunk, és csalással vádoltuk egymást a mi nagy és nem kevésbé szenvedélyes családunkban, apám azzal a tanítással állt elő, hogy a játéknak az a tulajdonképpeni célja, hogy a másik győzzön, és az ellenfeleknek nagy egyetértésben azon kell dolgozniuk, hogy méltóvá váljanak a győzelemre vagy a vereségre. Minden azon múlik, hogy felismerjük azt a fordulatot, amikor az ellenfél már méltóvá vált arra, hogy győztessé tudjon lenni, és elviselje a győzelmet. Ekkor viszont a győzelemhez a lehető legmagasabb áron kell hozzájuttatnunk. Ami alatt, miközben mintegy juttatjuk a győzelemhez, kiderülhet, hogy mégsem méltó rá, tehát nekünk kell győznünk… és így tovább. Vég nélküli vitákat folytattunk arról, hogyan lehet kilépni egy háborús helyzetből.
Ehhez képest a szomszédunkban – Románia és Magyarország szomszédjában egyaránt – háború zajlik.
Ami sok tekintetben vallásháború is. Hasonló vallásháború ment végbe a délszláv konfliktusban, s ott az ortodox–katolikus törésvonalak is megmutatkoztak. Korunk vallása viszont mégis az erő és nem a magát az erőtlenségben, azaz egy gyermek testében kinyilatkoztató Istenbe vetett hit.
A politizálás a nyers erő menedzselésében, a győzelem halmozásában merül ki a legalacsonyabb szinteken is. Át kell mennünk valamiféle apokalipszisen, hogy ismét megtagadjuk önmagunkban azt a sötét lélekrészt, amely a háborúban és a mesterségesen szított, verbális polgárháborús viszonyokban találja meg a dolgok megoldását. „Végül kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor majd a puszta kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik. A pusztában is jog lakik, a kertben igazság honol. Az igazság békét teremt, és az igazság a nyugalmat és a biztonságot szolgálja örökké.” Ézsaiás, igen, nagyon szeretem. A Lélek, mondja. Ami, vagy inkább aki nem birtokolható, de ha szerencsénk van, és letesszük a fegyvert, akkor birtokba vesz bennünket.
De mintha Európa azt hitte volna eddig, hogy ezen már átlépett.
Igen, ezt hittük, de közben dúlt a szemérmetlen gazdasági háború. Azt valahogy nem tekintettük háborúnak, hogy piacokat szerzünk meg a gazdasági fölény erőszakos eszközeivel, hogy tulajdonképpen gazdasági hódoltságba kényszerítünk országokat és kultúrákat. A növekedésbálvány neoliberális kapitalista szelleme.
Nehéz lesz.
Képes lesz erre a nyugati ember?
Biztos, hogy nem képes, de kénytelen lesz. Óriási áldozatokat fizetünk már most, hogy eljussunk erre a felismerésre. Apám amikor életében először Chicagóban leszállt a repülőről, és meglátta a híres, valóban lenyűgöző chicagói „skyline-t”, ennyit mondott: Ninive. Mélyen megérintett. A civilizáció nagy megvalósításai ezek a kifinomult bábelek, önszerető égre törések…! Megrendített, hogy apám a modernitás megvalósításaiban gyönyörködő, megtévedt Jónás próféta módján nézett a városra. Őt nem a cethal, hanem egy interkontinentális repülőgép köpte partra. És akkor eszembe jutott, hogy Jónás könyve szerint Ninive bűne az erőszak volt. Hagyjon fel mindenki erőszakos tetteivel, ezt hirdették ki a megtérő városban. Apám valahogy prófétai módon tekintett a világra, mert megérezte ebben a nagyságban is az erőszakot. Amikor Amerikában éltünk a családommal, hamar rájöttünk, hogy a társadalom ha nem is egyetlen, de legfőbb szabályzó eszköze a pénz. Ha mindent a pénz ellenőriz, az csak katasztrófához vezethet.
Olyan, mint egy tökéletesen megdizájnolt számítógépes játék, ahol a felfokozott realizmus eszközeivel élhetem át az ölés örömét. És azt, hogy a következő beavatási szintre a pusztítás révén kerülhetek.
A mi régiónkban is ugyanez játszódik le?
A jóléti sovinizmus az egyetlen összetartó erő.
De a közép- és kelet-európai társadalmakat mindez készületlenül érte. A diktatúrákból azonnal ebbe csöppentek.
Elsősorban mégis a vágyainknak és annak a meggyőződésnek vagyunk az áldozatai, hogy nekünk járnak dolgok. Főként persze külsődleges célok mozgatnak, lássuk be. Legalább mi, a kultúra szereplői ne a reflektálatlan sikert tűznénk ki célul.
Azt szórakoztatóiparnak hívják.
A siker mérhető,
Egyéni és közösségi létezésünk a mérhetetlen visszhangos tereiben válik elfogadhatóvá és értelmessé. Azon kaptam magam, hogy egyre ritkábban használom a kultúra szót, helyette a szellemi kultúra, azaz a szellem kultúrája szószerkezet lett jelentésessé számomra.
Ebből a szellemi kultúrából látszik egyre kevesebb.
Valóban, de ezért nem a politikusokat kell elsősorban felelőssé tenni. Mi hoztuk létre ezt az egészet. Valaki azt mondta a Kitelepítésről, hogy ebben a regényben megjelent egy nagyon erős „mi”, és talán ebben rejlik a váratlansága. Nekem nem tűnt fel persze, miközben írtam. Talán mert erős közösségben nőttem fel, ami 1989 előtt jórészt föld alatt élt, boldog, de legalábbis önazonos ellenzékiségben. Én ebből a „mi”-ből vagyok.
Ezt a „mi”-t is egyre kevésbé látni a mai társadalomban. Leginkább repedéseket látni, amelyek elválasztanak.
Az én és a mi szembeállításánál nem tartok pusztítóbbnak semmit a kortárs politikai diskurzusban. Mégsem látom ennyire sötétnek a helyzetet. Azok a fiatalok, akik körülöttem élnek, vagy akiknek az életére rálátok, egyre határozottabban más nyelvet beszélnek, elképesztő felelősséggel, érzékenységgel és empátiával élnek a világban.
Valamiféle új szerénység megszületésének lehetünk a tanúi, ha figyelünk.
A multikulturális közeg, amely Erdélyre jellemző, mennyiben erősíti a közösségek formálódását?
Nem biztos, hogy ez a fogalom írja le a legjobban azt a világot, amelyben én élek. Inkább többnyelvű közösségnek nevezném. De szeretem például az őshonos kisebbség szószerkezetet is, ezek vagyunk mi itt, Erdélyben, mert értelmetlenné teszi azt a teljességgel abszurd vitát, hogy ki volt itt, ezen a konkrét földön előbb. Többnyelvű közösségben nőttem fel,
a környezetemben óoroszul, franciául, németül beszéltek. Görcstelenül beszélem a román nyelvet, sőt ha tartósan román közegben vagyok, az akcentusaim némelyike is finomul. A többnyelvűséget feltétlenül értéknek tartom. Az anyanyelv a világérzékelésnek egy specifikus módja, az idegen nyelv, tehát a nem anyanyelv egy jóval idegenebb világ érzékelését segíti elő bárki számára. Nem a valóságról, inkább valóságérzékelések módjáról szeretek beszélni. Hiszen ha nem fogadom el a másik valóságérzékelését, bezárkózom, és kizárom a másikat a saját valóságomból, pedig ő is valóság. Az igazságok különbözőségének az elfogadása nagy ajándék tud lenni, az idegen nyelvek ismerete sokat segít.
Ehhez az is kell, hogy ismerjük egymás kultúráját, hogy egyáltalán érdeklődjünk a másik kultúrája iránt. Mintha a régiónkban ez sem igazán működne.
Most úgy tűnik, ezt megint nem tartjuk fontosnak. Nem örülök ennek.
Amint az engem körülvevő tükröket a falnak fordítom, azonnal zsenivé válok. Hiába próbálkozunk persze, ma már lehetetlen teljesen elszigetelni magunkat. Jól járunk, ha mások szemével is látjuk magunkat.
A Kitelepítés szerkezete a Szentíráséhoz hasonló. Van három mottója is. Az egyik mottó Marilynne Robinsontól való, és így szól: „A Bibliát azonban nem értem.” Ezt miért tartotta fontosnak mottóként a regény fölé írni?
A Bibliát nem megérteni kell, hanem megcselekedni. A Biblia megértése a cselekvésben realizálódik, nem pusztán egy mentális aktusban. Én a Bibliát a nem értés felől olvasom. A megszólítás ajándékában bízom, amikor megnyitom. A jelen időben kell valamiféle elkülönböző jelentéssel felruházódnia, ami valahogyan átformál. És mivel a regény ezt a bibliaformát nyújtja, a mottó problematizálni akarja azt, hogy mi is ez a bibliaforma valójában. A Biblia egyszerre lineáris és egyszerre töredékes elbeszélés. A Biblia önmagában is felmutatja az irodalom univerzumában rejlő gyönyörűséget, az anyanyelv végtelen tágasságát és a felismerésekben való részesülést mint lelkigyakorlatot. A Biblia tanított meg arra, hogy az irodalmat is érdemes az életem egészével olvasni. Nem az a jó irodalom, ami tetszik, hanem ami megszólít, és nem enged el maga mellől. Egyébiránt Marilynne Robinson kifejezetten bibliatudós, legalábbis az irodalomelmélet nézőpontjából, amikor tehát a nem értést exponálja, akkor a részesülés szükségességét hangsúlyozza.
Vannak dolgok, amik nem oldhatók meg. Az ember nem jó, viszont jóságeseményekben részesülhetünk. A diktatúrákban csak egyetlen gonosz van, maga a diktátor, a korszakok lezárultával jól látszik ez. Mindenki más ellenzéki volt, sőt szenvedett, kivétel nélkül. Vagy persze parancsot teljesített, ismerjük. E mintázatok makacsul ismétlődnek, ezt látom. Önmagam jóságának az elhárítása nem alázatoskodás a részemről, hanem a bennem gomolygó sötétség ismeretéből fakadó józan félelem. Szembenézés az árulás napi kísértésével.
Portréfotók: Mandiner / Földházi Árpád