Oravecz költészete már a kezdetektől, az 1972-ben megjelent Héj című kötettől ennek az illúziótlan szembenézésnek a jegyében áll. Mintha egy régi cserépedény apró szilánkjait keresné egy kopár szántóföldön, de annak reménye nélkül, hogy valaha is megtalálja az összes darabját. Viszont ha mégis rábukkan egy-egy cserépdarabra, abból már képes összerakni egy teljes világot. Ebben rejlik Oravecz művészetének titka, és ez az, amire rajta kívül csak nagyon kevesen képesek.
Fő művében, a minden túlzás nélkül remekműnek nevezhető Halászóemberben rekonstruálja ezt a teljességet, egy mára letűnt világot varázsol az olvasó elé. Ez a világ egyáltalán nem idilli, nem az égi Jeruzsálem, mégis áthatja egyfajta rend, megvannak a maga ősrégi törvényei.
Oravecz ezt a rendet keresi és vágyja, miközben tudja, hogy ebben a világban már hiába kutat utána.
Nincs, elveszett. A régi, hatalmas erdők eltűntek, a földek gazzal felverve, parlagon hevernek, a patakpartok tele szeméttel. A hajdani parasztporták összedőltek, legjobb esetben is romosan állnak, csupán a lakók szelleme bolyong a romok között. Komor költészet ez, írtam feljebb, ami mégsem azt jelenti, hogy ne találnánk meg benne a vigasz, a remény visszfényeit. Igaz, távoli visszfények ezek, és nem is egészen emberi léptékűek.
A hegyek megmaradtak, a hegyek fölött feszülő égbolt is megmaradt, ahogy a csillagok is. És az énekesmadarak, amelyek Oravecz szerint néha a régen eltávozottak szellemei is egyben. A rög gyermekei című regénytrilógiája váratlan, de annál emlékezetesebb állomása az életműnek. Ez az egy évszázadot felölelő családregény a kivándorlásnak, a haza elvesztésének megrendítő emlékműve.