Oravecz Imre azt a régi rendet keresi és vágyja, miközben tudja, hogy ebben a világban már hiába kutat utána. Győrffy Ákos írása.
Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban
Február 15-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját Oravecz Imre író, költő. Bár az ünneplés szó ebben az esetben talán nem a legszerencsésebb. Mert Oravecz életművére tekintve minden eszünkbe juthat, csak nem az ünneplés.
Komor, szikár, a veszteségeket, az elmúlást számba vevő és lajstromozó versei nem arra sarkallják az olvasót, hogy pezsgőt bontson. Sokkal inkább arra, hogy maga is szembesüljön a modern világ, a huszadik század történelmi kataklizmáival, minden mértéket felülmúló pusztításával és környezeti katasztrófáival.
Oravecz költészete már a kezdetektől, az 1972-ben megjelent Héj című kötettől ennek az illúziótlan szembenézésnek a jegyében áll. Mintha egy régi cserépedény apró szilánkjait keresné egy kopár szántóföldön, de annak reménye nélkül, hogy valaha is megtalálja az összes darabját. Viszont ha mégis rábukkan egy-egy cserépdarabra, abból már képes összerakni egy teljes világot. Ebben rejlik Oravecz művészetének titka, és ez az, amire rajta kívül csak nagyon kevesen képesek.
Fő művében, a minden túlzás nélkül remekműnek nevezhető Halászóemberben rekonstruálja ezt a teljességet, egy mára letűnt világot varázsol az olvasó elé. Ez a világ egyáltalán nem idilli, nem az égi Jeruzsálem, mégis áthatja egyfajta rend, megvannak a maga ősrégi törvényei.
Nincs, elveszett. A régi, hatalmas erdők eltűntek, a földek gazzal felverve, parlagon hevernek, a patakpartok tele szeméttel. A hajdani parasztporták összedőltek, legjobb esetben is romosan állnak, csupán a lakók szelleme bolyong a romok között. Komor költészet ez, írtam feljebb, ami mégsem azt jelenti, hogy ne találnánk meg benne a vigasz, a remény visszfényeit. Igaz, távoli visszfények ezek, és nem is egészen emberi léptékűek.
A hegyek megmaradtak, a hegyek fölött feszülő égbolt is megmaradt, ahogy a csillagok is. És az énekesmadarak, amelyek Oravecz szerint néha a régen eltávozottak szellemei is egyben. A rög gyermekei című regénytrilógiája váratlan, de annál emlékezetesebb állomása az életműnek. Ez az egy évszázadot felölelő családregény a kivándorlásnak, a haza elvesztésének megrendítő emlékműve.
Oravecz maga is többször megpróbálta maga mögött hagyni a múltat, a szülőföldet, de valami mindig visszahúzta. Leginkább az anyanyelv és annak belátása, hogy rajta kívül mindezt senki nem tudja megírni.
„Adott szót azoknak, akik nem tudnak beszélni”
– írta róla Esterházy Péter, és valóban ebben áll Oravecz költészetének nagysága. Ebben is áll.
Mert van itt még valami. A szépség rejtett pillanatainak megidézése, a ránk kiszabott szűkös időn túlmutató jelenségek felmutatása. Egy madár röptének íve. A lemenő nap sugaraiban felizzó fák a hegygerinceken. Egy szarvas nyomai a hóban.
Oravecz versei szinte egy buddhista – vagy keresztény – szerzetes tekintetével láttatják a megmaradt világot. Ennek egyik legszebb példája a születésnapra időzített, új kiadásban megjelent A megfelelő nap című verseskötete is. Ebben szerepel például az Ejtendő én című verse, amelyben fokozhatatlan egyszerűséggel és pontossággal beszél arról, hogy merre vezet az egyetlen kiút ebből a világból: „Fordulj el magadtól, mint unt, csikorgó szerkezettől. / Összpontosíts a cinkékre, a cseresznyefára, a fény fehérjére, / a hegyélre, a fűszálak hajladozására, / az árnyékok araszolására a havon.”
Igaza van. Isten éltesse!
Nyitókép: MTI / Kollányi Péter
Tokaj-Hegyalja térsége mindig káprázatosan szép volt, és Bodrogkeresztúr, ahol mindenfelől látszanak a tokaji szőlődombok és a Zemplén tekintélyes vonulata, egészen különös miliőt áraszt magából. Petri Lukács Ádám írása.
Ismét hatalmas elismerést kapott hazánk Krasznahorkai László kitüntetésével. Szinte hihetetlen, de az újabb magyar Nobel-díjast faképnél hagyta első angol fordítója.
A mai világban, amikor nem lehet nyugodtan lenni a politika zajától, hasznos és jóleső lehet egy kis irodalom.
Az öröm ideje jött el, mert a világ a magyar irodalomra figyel. Csender Levente írása.
Horváth József Németországban él. Tetoválóművészként keresi a kenyerét, saját szalonja van. Leon művésznéven rappel is. De nem volt ez mindig így. Nehéz gyermekkorát kamaszkori botlások követték, és a rácsok mögött találta magát. Véget akart vetni az életének, de kapott egy új esélyt, és felállt a padlóról. Ez az ő története.
Ha komolyan vesszük a Nobelt, akkor joggal várjuk el, hogy olyan Nobel-díjasaink legyenek, akik szeretnek magyar Nobel-díjasok lenni.
Óriási jelentőségű a világra nézve, hogy a gigászok felvázolták egy kereskedelmi megállapodás keretrendszerét.
A hétvégén tetőzik majd a jó idő.
