Egy madár röptének íve – Oravecz Imre 80

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban

Február 15-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját Oravecz Imre író, költő. Bár az ünneplés szó ebben az esetben talán nem a legszerencsésebb. Mert Oravecz életművére tekintve minden eszünkbe juthat, csak nem az ünneplés.

Komor, szikár, a veszteségeket, az elmúlást számba vevő és lajstromozó versei nem arra sarkallják az olvasót, hogy pezsgőt bontson. Sokkal inkább arra, hogy maga is szembesüljön a modern világ, a huszadik század történelmi kataklizmáival, minden mértéket felülmúló pusztításával és környezeti katasztrófáival.

Oravecz költészete már a kezdetektől, az 1972-ben megjelent Héj című kötettől ennek az illúziótlan szembenézésnek a jegyében áll. Mintha egy régi cserépedény apró szilánkjait keresné egy kopár szántóföldön, de annak reménye nélkül, hogy valaha is megtalálja az összes darabját. Viszont ha mégis rábukkan egy-egy cserépdarabra, abból már képes összerakni egy teljes világot. Ebben rejlik Oravecz művészetének titka, és ez az, amire rajta kívül csak nagyon kevesen képesek. 

Fő művében, a minden túlzás nélkül remekműnek nevezhető Halászóemberben rekonstruálja ezt a teljességet, egy mára letűnt világot varázsol az olvasó elé. Ez a világ egyáltalán nem idilli, nem az égi Jeruzsálem, mégis áthatja egyfajta rend, megvannak a maga ősrégi törvényei.

Nincs, elveszett. A régi, hatalmas erdők eltűntek, a földek gazzal felverve, parlagon hevernek, a patakpartok tele szeméttel. A hajdani parasztporták összedőltek, legjobb esetben is romosan állnak, csupán a lakók szelleme bolyong a romok között. Komor költészet ez, írtam feljebb, ami mégsem azt jelenti, hogy ne találnánk meg benne a vigasz, a remény visszfényeit. Igaz, távoli visszfények ezek, és nem is egészen emberi léptékűek. 

A hegyek megmaradtak, a hegyek fölött feszülő égbolt is megmaradt, ahogy a csillagok is. És az énekesmadarak, amelyek Oravecz szerint néha a régen eltávozottak szellemei is egyben. A rög gyermekei című regény­trilógiája váratlan, de annál emlékezetesebb állomása az életműnek. Ez az egy évszázadot felölelő családregény a kivándorlásnak, a haza elvesztésének megrendítő emlékműve.

Oravecz maga is többször megpróbálta maga mögött hagyni a múltat, a szülőföldet, de valami mindig visszahúzta. Leginkább az anyanyelv és annak belátása, hogy rajta kívül mindezt senki nem tudja megírni.

– írta róla Esterházy Péter, és valóban ebben áll Oravecz költészetének nagysága. Ebben is áll.

Mert van itt még valami. A szépség rejtett pillanatainak megidézése, a ránk kiszabott szűkös időn túlmutató jelenségek felmutatása. Egy madár röptének íve. A lemenő nap sugaraiban felizzó fák a hegygerinceken. Egy szarvas nyomai a hóban.

Oravecz versei szinte egy buddhista – vagy keresztény – szerzetes tekintetével láttatják a megmaradt világot. Ennek egyik legszebb példája a születésnapra időzített, új kiadásban megjelent A megfelelő nap című verseskötete is. Ebben szerepel például az Ejtendő én című verse, amelyben fokozhatatlan egyszerűséggel és pontossággal beszél arról, hogy merre vezet az egyetlen kiút ebből a világból: „Fordulj el magadtól, mint unt, csikorgó szerkezettől. / Összpontosíts a cinkékre, a cseresznyefára, a fény fehérjére, / a hegyélre, a fűszálak hajladozására, / az árnyékok araszolására a havon.”

Igaza van. Isten éltesse!

Nyitókép: MTI / Kollányi Péter