Szent György tér, visszatér

Homlokzatok emelkednek. Terek létesülnek. Tömbök tömbösödnek. A nemzedékek óta ismert, üres, szélfútta bel-budai, hegy teteji senki földje köztérré nemesül. Újjászületik a Dísz tér és a Szent György tér egykori városi szövete – ami sokkal több is volt annál: a magyar államiság, pontosabban a végrehajtó hatalom intézményeinek szimbolikus és valódi tere.

Még szokni kell a változásokat? Igen, szokni kell. És igen, vannak bőven építészetelméleti problémák, urbanisztikai dilemmák, amik a Várnegyed felújításával, a királyi palota és a környező egykori reprezentatív épületek visszaépítésével járnak, és ezek a viták végigkísérték az előző évtizedeket. A nagyszabású városépítészeti rekonstrukció szakmai oldaláról tehát nem szabad elfeledkezni, a vitatémákat, dilemmázásokat, tanácsokat meg kell hallgatni.

Ám eközben valamit nem érdemes elfeledni. Buda várának története mindig is hatalmi, politikai döntésekhez kötődött. Tudjuk: maga Buda városának és várának alapítása is IV. Béla király döntése volt, aki a tatárjárás után jól védhető települést kívánt létrehozni a kiváló fekvésű, hosszúkás hegyháton.

Hatalmi, királyi döntések születtek természetesen a középkori budai vár felépítéséről is: Nagy Lajos, Zsigmond, majd Mátyás király reprezentatív, óriási komplexumot emeltek a saját szájízük szerint: az biztos, hogy a 16. század elején Európa egyik építészeti csodája lehetett a gótikus és reneszánsz részletekkel ékes, többudvaros, összetett, soktornyú palotaegyüttes a Duna fölötti hegyormon. Minden magyar szíve vérezhet azért, hogy a török hódoltság idején s különösen az azt lezáró budai ostrom során romba dőlt, és végül szinte teljesen elenyészett ez a középkori csodavilág. Az 1686-as ostrom idején viszont nyilván nem voltak tekintettel az épületek értékére – természetesen a modern értelemben vett műemlékes gondolkodás nem létezett még akkor, pláne nem a törökűző, keresztény dicsőségre és gazdag zsákmányra éhes nemzetközi hadak katonáinak és parancsnokainak fejében.