Köznépi jólét, közéleti káosz – új elnököt választ a 30 éve független Csehország

A harminc éve, 1993. január 1-je óta önálló Cseh­ország politikai mintázata ismétlődik: a miniszter­elnök fogyóeszköz, folyamatosan veszekszik a rendszerint tíz évig hatalomban maradó elnökkel, és a legritkább esetben tölti ki négyéves ciklusát, mert kiderül róla valami sötét ügy, s megbuktatja a parlament. Aki viszont valóban nagy formátumú politikus, később elnökként visszatér, hogy a következő négy-öt miniszterelnök életét már ő keserítse meg. Ilyenből Csehországban eddig kettő termett – de alakulóban van egy harmadik.

A politikai instabilitás ellenére

És bár 1992 és 1994, 1996 és 1999, valamint 2008 és 2012 között gazdasága némiképp ellustult, s majdnem feltakart mellé az épp ez időszakokban jól futó Szlovákia, 2014 és 2019 között rendesen lendületet vettek a csehek, lehagyták a spanyolokat és a portugálokat, s már az olaszok sarkában járnak.

Václavok kora

Az önálló cseh politikatörténet Václav Havel nélkül elmesélhetetlen: Csehszlovákia utolsó és Cseh­ország első elnöke alakította ki azt a cseh politikamodellt, melyben az elnök – hiába szorítja az alkotmány a magyarhoz hasonló, reprezentatív keretek közé – egyértelműen a miniszterelnök ellensúlya,

A Csehországot a nyugati integráció felé elmozdító Václav Havel politikai ellensúlya az első miniszterelnök, az 1993 és 1998 között kormányzó Václav Klaus volt. Klaus a rendszerváltó Polgári Fórum (OF) pártból kiszakította annak piacgazdaság-párti szárnyát, s megalapította a konzervatív Polgári Demokrata Pártot (ODS), amely egyébként harminc éven át megőrizte politikai relevanciá­ját, és most is hatalmon van.

Ő meccselte le – még a Csehszlovákián belüli Cseh Köztársaság miniszterelnökeként – szlovák partnerével, Vladimír Mečiarral, hogy az államszövetség előtt álló két út,

(Szlovákia történetét összefoglaló minapi cikkünk itt olvasható – a szerk.)

Klaus vezényelte le a magyarhoz hasonló, kárpótlási jegyeken alapuló privatizációt is, a miénkhez hasonlóan vegyes sikerrel. Egy pártfinanszírozási botrányba bukott bele, 1998-ban a Miloš Zeman vezette Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) győzött a választáson.

Klaus azonban 1998 és 2002 között gyakorlatilag ellenzékből is vezette az országot, a kisebbségből kormányzó szocdemekkel kötött „ellenzéki megállapodása” ugyanis rengeteg politikai kulcskérdésbe beleszólást adott neki. Utódja, az 1998 első felében kormányzó Josef Tošovský teremtette meg a cseh technokrata ügyvivő arche­típusát, amelyből oly sokat látott az ország az elmúlt harminc évben. Utána a ČSSD elnöke foglalhatta el a kormányfői széket. Bár Klaus jelentősen behatárolta mozgásterét, Zeman csak bevitte Csehországot az első nagy nyugati integrációs projektbe, a NATO-ba.

Nem sokkal Zeman kormányfői leköszönte után aztán Klausból államelnök lett – annak ellenére is, hogy pártja fényévekre volt a többségtől. Megválasztása sólyomi jellegű „baleset” volt: a kormányzó szociáldemokraták nem tudtak ellenjelöltben megállapodni. És bár Klaus rengeteget kritizálta elődjét, Havelt a sok vétó miatt, ő is épp elég borsot tört az alatta szolgáló percember miniszter­elnökök orra alá.

Az örökös cseh EU-szkepticizmus

2003 és 2013 közötti két elnöki ciklusában

például megtiltotta az EU vegyianyag-szabályozásának átvételét, húzta-­halasztotta a lisszaboni szerződés aláírását, annak függelékét, az európai stabilitási mechanizmust pedig nem is írta alá.

Klaust magához az EU-hoz is ellentmondásos kapcsolat fűzte, egyfajta óvatos cseh euroszkepticizmus, amely ma is tapasztalható: a 2003-as EU-csatlakozási népszavazásban nem foglalt állást, de nyilvánosan jelezte, hogy a belépés Cseh­ország szuverenitásának jelentős sérelmével járna. Aztán alig egy évvel a csatlakozás után, 2005-ben az EU szabadkereskedelmi övezettel való felváltását szorgalmazta, 2009-ben pedig úgy beolvasott az Európai Parlamentnek, hogy napjaink Orbán Viktora is megirigyelhetné: „Nagy távolság van, nem is csak földrajzi értelemben, a polgárok és az uniós tisztviselők között, sokkal nagyobb, mint a tagállamokon belül – mondta az Európai Parlamentben. – Ezt a távolságot gyakran írják le demokráciadeficitként, a demokratikus elszámoltathatóság hiányaként, a meg nem választott, de kijelölt emberek döntéshozatalaként, a döntéshozatal bürokratizációjaként.” Ekkor számos EP-képviselő tüntetőleg kivonult az ülésteremből.

Utolsó nagy dobása a Csehország fennállásának huszadik évfordulója tiszteletére meghirdetett általános amnesztia volt: minden nyolc évnél régebben futó bírósági ügyet ejtettek –

A felsőház persze átlátott a szitán, és ötrendbeli alkotmánysértéssel vádolta meg Klaust, aztán a ciklus lejárta előtt egy nappal elmozdították tisztségéből.

Nem véletlen, hogy a 2003 és 2013 közötti időszakban a cseh belpolitika alapvetően Klaus körül forgott: a 2002–2006-os parlamenti ciklusban a kormányzó ČSSD rohamtempóban váltogatta a miniszterelnökeit Vladimír Špídlától Stanislav Grosson át Jiří Paroubekig. Utóbbiról egy rendőri jelentésből az derült ki, hogy jó kapcsolatot ápol a szervezett alvilággal, és segített egy gyilkosság eltussolásában, rendőrségi nyomozásokat siklatott ki. Így aztán a szociáldemokraták csúnyán leszerepeltek a 2006-os választáson.

Ekkor Mirek Topolánek pártelnök vezetésével ismét hatalomra került az ODS.

támogatta a George W. Bush és Barack Obama amerikai elnökök által javasolt NATO-s rakétavédelmi rendszer telepítését Lengyelországba és Csehországba. Külpolitikailag látványos eredményeket ért el Topolánek, hivatali idejére esett az Európai Unió Tanácsának 2009-es cseh elnöksége, s Prága ekkor kialkudott egy megoldást az elharapódzó ukrán–orosz gázvitára. A szocialisták és a kommunisták azonban még az év márciusában bizalmi szavazáson megbuktatták a kormányfőt. Václav Klaus a Tošovský-modellhez visszanyúlva varázsolt egy ügyvivő miniszterelnököt, Jan Fischert a statisztikai hivatal éléről.

Az ODS következő párt- és miniszterelnöke, Petr Nečas 2013-ban aztán a hagyományokhoz híven a szervezett bűnözéssel és a korrupcióval égette meg magát. Kabinetfőnöke és szeretője – későbbi felesége –, Jana Nagyová lebukása rántotta magával.

Zeman és Babiš korszaka

2013-ban kezdődött Miloš Zeman máig tartó köztársasági elnöki pályafutása. A korábbi kormányfő szociáldemokrata létére kifejezetten konzervatív húrokat pengetett, egy Pride-szereplés miatt megtagadta egy irodalomtörténész professzori kinevezését, hangosan támogatta a magyar gyermek­védelmi törvényt, és undorítónak nevezte a transzneműeket. 2015-ben elment Moszkvába a győzelem napi parádéra, az ezt kritizáló amerikai nagykövetet pedig kitiltotta a prágai várból –

Azáltal, hogy nem voltak háttéralkui a szervezett bűnözéssel – maga a „cseh keresztapa”, František Mrázek mondta róla, hogy „nem lehetett lefizetni, csak egy szendvicset kért, három savanyú uborkát meg azt, hogy az emberek szeressék” –, Milos Zeman hosszú és stabil politikai pályát biztosított magának.

E hosszú pályát egyébként nem is a közröhej tárgyát képező alkoholizmusa veszélyeztette igazán, hanem egyetlen nagy politikai hibája, amelyet még a szocialista reflexek vezéreltek: Petr Nečas bukása után a parlamenti többség ellenében próbálta meg régi barátját, Jiří Rusnokot miniszter­elnökké emelni, de a parlament ezt elgáncsolta, fél év ügyvivősködés fért csak bele neki.

Itt pedig már belépünk a cseh belpolitika jelen idejébe, melyet a Havelt, Klaust és Zemant követő negyedik potenciális „nagy ember”, Andrej Babiš dominál. A szlovák származású üzletember

amikor politizálásra adta a fejét.

A teljes jelentéktelenségbe süllyedő szociáldemokraták utolsó miniszterelnöke, Bohuslav Sobotka már a kabinetében pénzügyminiszterként tevékenykedő Andrej Babišsal való összeférhetetlenség miatt kényszerült lemondani, s a kormányfői székben is Babiš követte 2017-ben.

Klaus óta ő volt az első miniszterelnök, aki kitöltött egy teljes parlamenti ciklust, emellett szigorú oroszellenes gesztusokat gyakorolt, nyolcvan orosz diplomatát és kémet utasított ki, illetve szorosabbra fűzte az együttműködést a trumpi Egyesült Államokkal nukleáris, autóipari és energetikai tekintetben.

Azonban a korrupciós botrányok és vádak miatt

2019-ben negyedmillióan tiltakoztak ellene, s a 2021-es választásig hiába maradt népszerű, többségbe kerültek az ellenzői. A Polgári Demokrata Párt Petr Fiala vezetésével, a liberális Polgármesterek és Függetlenek (STAN) párt, a Keresztény és Demokrata Unió – Csehszlovák Néppárt (KDU–ČSL), a Cseh Kalózpárt és a liberális-konzervatív Hagyomány-Felelősség-Prosperitás (TOP 09) nevű formáció segítségével visszatért a hatalomba.

Hogy Babišból válik-e majd a cseh politika negyedik „nagy embere”, az napokon belül kiderül – elindul ugyanis a január 13-án kezdődő köztársaságielnök-választáson.

A győzelemhez meg kell birkóznia a Trump-paradoxonnal: a bázisa ugyanis széles és erős,

Bár a volt miniszterelnök 28 százalékkal vezet a közvélemény-kutatásokban, s két esélyes riválisa, a konzervatív, migrációellenes Petr Pavel tábornok, volt vezérkari főnök és a liberális, Zuzana Čaputovához hasonló, migrációpárti Danuše Nerudová, a brünni Mendel Egyetem volt rektora is 25 százalékon áll, a felmérések szerint egy esetleges második körben Pavel kényelmesen, 60-40 arányban legyőzné Babišt.

Hasonlóan néz ki Csehország párttérképe is: a legnagyobb, 30 százalékos erő, az Elégedetlen Emberek Akciója (ANO) Babišé, de az ötpárti kormánykoalíció 40 százalékon áll. A volt miniszter­elnöknek így egy esélye van csak: a Fiala-kormányról szóló népszavazássá tenni az elnökválasztást, és úgy megnyerni. Ha sikerül, Babišnak Havelhez, Klaushoz és Zemanhoz hasonlóan korszaka lesz – ha nem, kisember marad a cseh politika koordináta­-rendszerében.

Nyitókép: Belépett, de máig ellenzi: Václav Klaus elnök Csehország 2004-es EU-csatlakozásának napján. Fotó: AFP/David Neff/MAFA