Új időszámítás

Olvasom Bozóki András terjedelmes interjúját a Népszavában. Van abban valami szép, hogy a szabadság felkent szószólói folyamatosan be akarják bizonyítani, Magyarországon nincs demokrácia, nincs szólás- és sajtószabadság. Bozókiék úgy beszélnek a politikáról, a hatalomról, mintha ők sosem lettek volna benne. Pontosabban, amikor vezették az országot, akkor jó ügyet szolgáltak, nem lettek az értelmiség árulói, s meg tudták őrizni a függetlenségüket. Az a kettős mérce, ami Bozóki beszédmódját is jellemzi, annyira átlátszó, hogy már csak mosolyt csal az arcunkra, és egyetlen célt szolgál: az ötödik kétharmadot.

Vannak azonban dolgok, amiket újra és újra le kell írnunk, ki kell mondanunk, mert a gyerekeinknek, unokáinknak igenis meg kell tudniuk, mit tettek a szabadság bajnokai. Nem tagadom, lehet úgy is értelmezni a kormányoldal narratíváját, ahogyan azt Csányi Vilmos tette a minap: „a Fidesz egyik titka, hogy elérte és magához láncolta azt a milliós réteget, melynek tagjait, rokonságát, baráti körét tényleg rengeteg disznóság sújtotta az államszocializmus alatt. Pech, hogy velük lehetetlen svájci típusú kapitalizmust építeni. Velük azt lehet építeni, ami van. Borítékolom, hogy itt százötven évig arra fog épülni a jobbos politika, hogy gyűlöljük a rohadt kommunistákat.” Én azonban nem a kommunista diktatúra negyven évére gondolok, hanem arra a nyolc évre, amikor Bozóki is miniszter volt. Most nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Orbán Viktor idén Zalaegerszegen volt október 23-án: „Eddig minden október 23-i beszédét Budapesten mondta, ám ott már elveszítette az utcát.” Vajon mennyire zavarta őt, hogy 2006-ban Orbán Viktor beszéde után az a hatalom, amelyet ő is szolgált, véresre verette a Fidesz ünnepi nagygyűléséről hazatérő békés embereket? Nem tudom, azt viszont tudom, hogy az események után négy nappal megjelent írásában saját korábbi miniszterségéről így értekezik: „Elhatároztam, hogy a következő másfél évben folyamatosan hazudni fogok. Nem kicsit, nagyon. De előbb a valóságra voltam kíváncsi. Ahogy körülnéztem a kulturális tárcához tartozó területeken, meglepődve nyugtáztam, hogy alapvetően minden a legnagyobb rendben van. Jól állunk a kultúra finanszírozásában, a bőkezű állami támogatást harmonikusan egészíti ki a nagyvonalú magánmecenatúra. A kulturális intézményrendszer stabil, költségvetése évről évre dinamikusan bővül. […] Egy szó, mint száz, sikerült a tagadhatatlanul rózsaszín valóságot hamis propagandával sötétre festenem. E hazugságokkal tevékeny részt vállaltam a választások megnyerésében. Ha tudták volna a választók, hogy a kultúra terén valójában minden a legnagyobb rendben van, talán az ellenzékre szavaztak volna, hadd kormányozzanak most ők. Így azonban a szoclib kormánynak adtak újabb lehetőséget, hogy kiküszöbölje a csorbát.”