A 35-ös csapdája

Révész Béla írása a Mandiner hetilapban.

A 2035-ös zöldátállásra, amely a belső égésű motorral hajtott járművek gyártásának alkonyát jelenti, az Európai Unió zsinórban gyártja a szép, ízlésesen csomagolt határozatokat. Hiányzik azonban az infrastruktúra megteremtése az e-jármű-ipar és az átállás megsegítésére. Akár a töltő­pontok számát tekintjük, akár az uniós támogatások hiányát, fényévekkel vagyunk lemaradva Kínától, de még a szintén nyögdécselve, keservesen araszoló Egyesült Államoktól is.

Az olyan kritikus ritkaföldfémek, mint a lítium vagy a kobalt, az elektromos járművek akkumulátoraitól a szélturbinákon át a napelemekig mindenhol elsődleges alapanyagok. Vagyis Európában éppen az nincs, ami a 2050-es végleges átálláshoz nélkülözhetetlen. A fél világ arra az afrikai bányákból kipréselt lítiumra, kobaltra, nikkelre vagy palládiumra pályázik, amely elengedhetetlen az elektromos­autó-gyártáshoz. Az erőviszonyok nem egészen egyenlőek: Peking letarolta a piacot, felvásárolta a bányászati jogok döntő többségét, és nem is enged a közelükbe senkit. Kína a globális kobaltkészletek 60 százalékát, a világ kobalt­finomító kapacitásának pedig 80 százalékát tudhatja magáénak. A Debrecenben éppen gyárat építő CATL a globális akkumulátor­piac egyharmadát birtokolja – és ez csak egy a kínai gyárak közül. Az EU pedig nem tud mit tenni, függővé teszi magát a kínai elektromosautó-ipartól és a szükséges nyersanyagoktól is. Egészen abszurd helyzet: az orosz energia szankcionálása mélypontra repíti az európai gazdaságot, a sárga-kékbe burkolódzó európai bizottsági tagok közben diadalittasan üvöltik, hogy „megszabadultunk a függőségtől”, és a következő mozdulattal fejest ugornak egy újabb addiktív kereskedelmi viszonyba, ezúttal Kínával, amely a kontinens ritkaföldfém-ellátásának 98 százalékát biztosítja. Már ameddig biztosítja. Mert ne legyenek illúzióink: a ritkaföldfémek piaca egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a földgázé. Ha az USA Kínával is háborúba keveredik, és ráerőlteti agresszív gazdasági akaratát az Európai Unióra, akkor lehet majd nézelődni a romok tetején, és hangosan sóhajtozni. „A lítium és a ritkaföldfémek hamarosan fontosabbak lesznek, mint az olaj és a gáz. 2030-ra megötszöröződik irántuk a keresletünk” – mondta néhány hete Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. De azért csak felmerül a kérdés: hogyan fordulhatott az elő, hogy az EU a 2000-es évek végén vázolta fel az első terveket a nyersanyagok vetületében, Kína pedig az 1980-as évektől szisztematikusan kezdett térhódításba a piacon, mára pedig a világ legnagyobb beszállítójává vált? Olyannyira, hogy zsarolási potenciálja könnyedén roppanthat össze gazdaságilag bármit, ami az általa biztosított technológiára vagy nyersanyagra épül.