Jalta hattyúdala

Nem sokkal az után, hogy a Szovjetunió 1979-ben megtámadta Afganisztánt, a U.K. Subs megírta egyik legismertebb dalát, a Warheadet. A londoni punkok baljóslatú zenéje, Charlie Harper húsba vágó dalszövege és karcos hangja – ha lehet ilyet mondani – tökéletes atmoszférát teremtett egy világkonfliktustól való félelemnek. Noha már több mint negyven éve született a dal, sorai talán aktuálisabbak, mint valaha, miután idén februárban Oroszország megtámadta Ukrajnát. De tudjuk valójában, hogy mi és miért történik a szomszédunkban? Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen út vezetett az orosz–ukrán háború kitöréséhez, milyen történelmi sérelmek, nemzetközi politikai célok, anyagi és nagyhatalmi érdekek játszanak közre a konfliktus kitörésében és kezelésének mikéntjében?

Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat legújabb, Látlelet az orosz–ukrán háborúról című kötetében. Szerinte a háború egy, a posztszovjet térségben zajló, elsősorban regionális célokért vívott szláv konfliktusként indult, melyet aztán a Nyugat civilizatorikus összecsapássá, a liberális világrendért folytatott élet-halál harccá mélyített, élén az USA-val. A Biden-kormány tehát proxiháborút vív Oroszország ellen, amelyben az ukránok harcolnak az oroszokkal, miközben az amerikaiak és európai szövetségeseik adják a fegyvereket, a felderítést, jelölik ki a célpontokat, képezik ki a harcosokat, és irányítják a hadműveleteket. Az amerikai–orosz szembenállásban semmi új nincs, hiszen modernizációs modelljeik ütköztetése 1917-től végigkísérte szinte a teljes huszadik századot. Oroszország azonban – a nyugati szólamokkal ellentétben – nem hatalmasabb és félelmetesebb, mint amilyen a Szovjetunió volt. Schmidt Mária szerint az ország ereje legfeljebb regionális nagyhatalmi helyzetének megőrzésére lehet elegendő, és Henry Kissingert idézve megállapítja, hogy Vlagyimir Putyin démonizálása valójában „a nyugati politika hiányának elfedésére szolgáló alibi”, amely igazából Kínát helyettesíti. Ezzel az Amerikai Egyesült Államok két legyet akar ütni egy csapásra: el akarja terelni a figyelmet saját belpolitikai problémáiról és arról, hogy Kína túl nagy falatnak ígérkezik számára.

A Széchenyi-díjas történész szerint Putyin ezzel a háborúval „a múltat akarja kiigazítani”. Noha a háborút egyértelműen ő indította el, a válság elmélyítésén és a feszültség élezésén nem kevesen dolgoznak. Egyesek azért, hogy újra a nagyok között érezhessék magukat, mások pedig több száz éves szenvedéseken akarnak revansot venni.

A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint Oroszország hatalmas kockázatot vállalt. Ha ugyanis Putyin elszámolta magát, és nem tudja megnyerni a háborút, ő biztosan, de nagy valószínűséggel a birodalma is bukik. Nem kevesebbet állít a szerző, mint hogy

Volodimir Zelenszkij píárban győzött, s győzött azzal is, hogy szereplővé tette magát és fontos országként stilizálta Ukrajnát – olyan országgá, amely világpolitikai tényező, és ezért számít. Pedig nem. Amennyiben elhúzódik a konfliktus – véli Schmidt –, akkor lehet, hogy mindazt, amit az ukrán elnök az első néhány hónapban megnyert, könnyen elveszíti. És akkor nemzeti hősből egykönnyen válhat nemzetárulóvá. Amennyiben az Amerikai Egyesült Államok meg akarja tartani világhatalmi elsőségét, nem veszíthet, ezért – Lindsey Graham szenátor szavaival élve – az utolsó ukránig harcolni fognak. Ha a háború elhúzódik, nagy valószínűséggel lenullázza Európát, szétveri a világgazdaságot, megakasztja a globalizációt, visszaveti a világkereskedelmet, és végérvényesen lezárja az 1945 után kialakult jaltai világrend korát.