Európa szétzúzása zajlik – Sótonyi Péter a Mandinernek

Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban.

Az egyetemek sorra vezetnek be rezsicsökkentő intézkedéseket, van, ahol online oktatásra is át kellett állni, hogy ne kelljen fűteni az épületeket. Az Állatorvostudományi Egyetemen milyen a helyzet?
Kivételes helyzetben vagyunk, nekünk ugyanis semmilyen változtatásról nem kellett döntenünk az elszabaduló energia­árak miatt, tudjuk fizetni a számláinkat. Sőt, elindult a régóta tervezett kampuszfejlesztési program, első lépésként a régi épületeket újítjuk fel 5,2 milliárd forintból, ehhez az államtól 3,1 milliárd forintot kaptunk. Jók a teljesítményindikátoraink, és jelentős forrásunk származik abból, hogy nagy létszámban tanulnak nálunk külföldi hallgatók; az összes hallgató kétharmada idegen nyelvű képzésben vesz részt. Ők a tandíjat euróban fizetik, ami a mostani helyzetben előny. Megjegyzem, itt az online oktatás nehezen valósítható meg, hiszen óriási szerepe van a gyakorlatnak, beteg nélkül nem lehet orvosokat vagy állatorvosokat képezni. Más kérdés, hogy természetesen mi is elkezdtünk takarékoskodni az energiával, ezt várjuk el valamennyi tanszékünktől.

Gazdasági, energetikai és megélhetési válság van egész Európában. Milyen társadalmi folyamatokra számít a következő hónapokban? 
Ezzel a háborúval valójában Európa szétzúzása zajlik. Ahogy arra már sokan felhívták a figyelmet: az Egyesült Államok számára régóta kulcskérdés, hogy Németország és Oroszország viszonya hogyan alakul, mert ha az érdekeik összefonódnak, akkor az óriási hatalmat jelentene a világban. Ez pedig veszély az Egyesült Államokra nézve; most is ezt próbálja megakadályozni. Minden háborút elutasítok. Édesanyám megélte a második világháborút, aminek során elvesztette a férjét és a kislányát. A nagyapám két világ­háborút szolgált végig. Ők mindig azt mondták: bármi jöhet, csak ne legyen háború! Jött is egy békés időszak, igazán szerencsés korban éltünk. Most viszont húsz-harminc éves embereket visznek vágóhídra, és használják őket golyó­fogónak csak azért, mert bizonyos politikusok az érdekeik mentén gerjesztik a feszültséget az országok között – ez tragédia. Ez azonban nem a mi háborúnk. Vallásos, hithű keresztény ember vagyok, fontosnak tartom a szolidaritást embertársainkkal, de számomra a családom, a közösségem, az országom biztonsága az első. Éppen ezért nem tartom helyes döntésnek a szankciók kivetését sem, ráadásul nem is érik el a céljukat. Visszatérve a kérdésre, a legsúlyosabb válságnak a társadalom gondolkodásában bekövetkezett változásokat tartom.

Mire gondol? 
Amerikai hatásra Európában már jó ideje megkezdődött a természeti törvényekkel szembemenő gondolkodás. 1989-ben Németországban egy idős professzorral beszélgettem arról, hogy a kommunizmus alatt nálunk milyen tragédiák történtek. Azt mondta: tisztában van ezzel, mivel sok rokona élt az NDK-ban, de nekem arról fogalmam sincs, hogy náluk, az NSZK-ban milyen következményei lettek az amerikai televízió megjelenésének. Tíz évvel később kezdtem érezni, hogy mire gondol, addig például azt sem tudtuk, mi az a gender. Ahogy már többször hangoztattam: a társadalmi törvények be nem tartása kétségtelenül helytelen, de a természeti törvények áthágása demog­ráfiai öngyilkossághoz vezet. És nem csak a genderkérdésről van szó: amit a radikális zöldkövetelések hangoztatói tesznek, az az európai lakosság teljes fokú agymosása, színtiszta politika. Ezt látjuk Németországban, Franciaországban, és hozzánk is gyűrűzik be a jelenség. Nyugaton lényegében a nálunk a Rákosi-korszak idején megtapasztalt diktatúra uralkodik. Elég megnézni, mi zajlik az amerikai egyetemeken, ahonnan ideológiai nyomás miatt távoznak oktatók, professzorok.

Visszatérve a háborúra, említette a szankciókat, amiket viszont Magyarország is megszavazott. 
Mi mást tudtunk volna csinálni? Ezekben az időkben egységre van szükség. Szerencsére vannak szövetségeseink, például az olaszok és a lengyelek, és már számos kérdésben elértünk változásokat az érdekeink mentén, de egyedül nem tudjuk megállítani a szankciós politikát. Egyébként amikor arról beszélünk, hogy Európa akarja a korlátozásokat, fel kell tenni a kérdést: kicsoda Európa valójában? Az Európai Bizottság vagy az európai emberek? Az biztos, hogy az osztrák parasztember vagy a német kisvárosi polgár nem támogatja a szankciókat. Addig lehet morális igazságokat hangoztatni, amíg az ember nem a saját bőrén érzi a következményeket – márpedig télen nem kevesen lesznek, akik nem tudnak befűteni, nem lesz elég az élelmiszer, és sokan hirtelen fognak mélynyomorba kerülni. A szankciós politika ráadásul érdemben nem rendítette meg az orosz gazdaságot, ellentétben az európaival. Ahogy utaltam rá, valószínűleg épp ez a cél a háttérben.

Arra szükség van, hogy nemzeti konzultáció induljon a már elfogadott szankciókról? 
Az, hogy a kormány kikéri az emberek véleményét, minden­képpen helyes. Ennek sok módja lehet, a nemzeti konzultáció egy bevált eszköz. A kormányfő ezáltal milliós nagyságrendű véleményt tud letenni Brüsszel asztalára. Más ország kormánya nem vállalkozik ilyesmire, mert fél, hogy kiderül, mennyire másképp gondolkodnak a polgárok, mint a politikai elit.

Pedagógusok. A korábban ön által elnökölt Professzorok Batthyány Köre is jelezte, hogy szükség van a béremelésre. Milyennek látja a tanárok helyzetét? 
Tragikus állapotban van az oktatás, pedig legdrágább kincsünk, gyermekeink jövője függ tőle. Érdemes felidézni, annak idején Klebelsberg Kunó mit tudott megvalósítani néhány év alatt, ehhez képest az utóbbi harminc évben nemhogy előrelépés, jelentős romlás jellemzi a rendszert. Az egyetlen valódi sikernek a Nemzeti alaptanterv kidolgozását és bevezetését tartom. A nyolcvanas-kilencvenes években a gimnáziumok legjobb tanulói választották a tanári pályát; aki pedagógus akart lenni, a nagy tudományegyetemeinkre ment továbbtanulni. Alig lehetett bejutni matematika, történelem vagy irodalom szakra, ha valakit felvettek, akkor az akkora dicsőség volt, mint ha orvosira ment. Mostanra ez gyökeresen megváltozott, és tetszik vagy nem, a pedagógusok egy részét nem tartom valódi pedagógusnak.

Hogyhogy?
A tanári pálya a létező legszebb hivatás. Egyetemi tanár vagyok, a fő profilom mindig is az oktatás volt, és a hallgatóktól negyvennégy alkalommal nyertem el a legjobb oktatónak járó díjat. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit valaha kaphattam. Vallom, hogy oktatni csak szívvel, szenvedéllyel lehet, és kizárólag úgy van értelme, ha a tanár a tanterembe belépve csillogó szemű gyerekeket lát. Kétségtelen, hogy csupán ebből az élményből nem lehet megélni, éppen ezért szükség van a bérreformra, de a rendszernek is változnia kell, amit szerintem a felsőoktatási intézményekben kell elkezdeni. Klebelsbergre utalnék vissza ismét: ahhoz, hogy a kultúrfölényünk meglegyen a Kárpát-medencében, kulturált emberekre van szükség. Ez nem megy kiváló tanárok nélkül. Probléma az is, hogy a tanárok agyon vannak nyomva adminisztrációs terhekkel, ezen is mindenképp változtatni kell. Meg kell becsülni a pedagógusokat, de nem mindegy, hogy kiket. Hogy milyen mérőszám alapján, azt nehéz meghatározni, inkább az iskola vezetőjében látom a lehetőséget, neki ugyanis óriási a felelőssége abban, hogy milyen tanárokat vesz fel az iskolájába, és őket hogyan becsüli meg.

Ettől még a bérüket a tanárok az államtól kapják, ami méltatlanul alacsony.
Kétségtelen, hogy az Orbán-kormányok tehettek volna többet is, nem beszélve a korábbi kormányokról. Az orvosok, a tanárok, az állami szférában dolgozó értelmiségiek anyagi meg­becsültsége messze elmaradt a privát szférában dolgozókétól, ezért törvényszerűen oda áramlottak a fiatalok. Nem csoda: egy 18 éves fiatalnak hogyan nyújtson perspektívát az a pedagógus szülő, akinek a létminimum körül mozog a bére? Ezen gyökeresen változtatni kell, de ahogy mondtam, szerintem differenciáltan. Ehhez szükség van a gazdasági megerősödésre. Az pedig tény, hogy a kormánynak már régóta szándékában áll meglépni a nagyarányú bérfejlesztést, ezt jóval a sztrájk és a tüntetések előtt jelezte. A lehetőségek azonban szűkösek. Abban biztos vagyok, hogy a változást nem tüntetésekkel lehet elérni – a Professzorok Batthyány Köre is elítéli az eljárást. Méltatlannak tartom azt is, hogy a gyerekeket használják fel olyan akciók­hoz, amelyek korántsem csak a pedagógusi béremelésről szólnak, hanem politikai indíttatásúak. Azt pedig, hogy bizonyos politikai erők – nevezzük ellenzéknek – hazaárulással felérő módon lobbiznak Brüsszelben, hogy ne kapjuk meg a forrásokat csak azért, hogy a kormányt gyengítsék, aljasnak tartom.

Nem lenne könnyebb helyzetben a kormány, ha az elmúlt években békülékenyebb hangot ütött volna meg Brüsszellel szemben? 
Ne felejtsük el, hogy Magyarország nagy eséllyel 2030-ra nettó befizetője lesz az uniónak. Ezek a pénzek tehát járnak nekünk. Azt nem tudom megítélni, hogy mennyire kellett volna másként viselkedni az unióval – én a vitákat kiváltó kérdésekben egyetértek a kormánnyal, legyen szó a migrációról, a genderkérdésről vagy a demográfiai-családpolitikai intézkedésekről. Ez színtiszta matematika: az fog megmaradni, aki belakja ezt az országot, márpedig ha más népek érkeznek ide, akkor nem lesz jövőjük a magyaroknak. Ugyanezzel a kihívással néz szembe Franciaország vagy Németország is, csak náluk nem lépnek fel e folyamatok ellen – egész addig, amíg a társadalmi felháborodás nem kényszeríti őket erre. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb ez a bomba robbanni fog Európa-szerte és Amerikában is.

Felsőoktatás. Mi a modellváltás eddigi mérlege, és mit szól a felvételivel kapcsolatos változásokhoz? 
Óriási lehetőségnek tartom a modellváltást. Nálunk a kuratóriumban egy akadémikus, volt miniszter, helyi politikus, az állatorvosi kamara elnöke és a rektor ül; ez az irányítótestület felelős az egyetemért a korábbi gyakorlattal szemben, amikor egy minisztériumi osztályvezető felelt az intézményért. A kuratóriumnak nem az a feladata, hogy az egyetem operatív életébe beavatkozzon, hanem hogy az intézmény érdekeiért lobbizzon. Vagyis hogy mindent tegyen meg azért, hogy megfelelő oktatási-kutatási-innovációs piaci lehetőségekhez jussunk. Az egyetem vezetése pedig a szenátus kezében van, emellett van egy kiváló gazdasági főigazgatónk. Az Állatorvos­tudományi Egyetemen működik ez a felállás: idén hatszoros volt a túljelentkezés, és rekord­számú hallgatót vettünk fel, ösztöndíjakat tudtunk létrehozni. Megjegyzem, a modellváltó egyetemek a közbeszerzés hatálya alá tartoznak, nem arról van tehát szó, hogy azt, amit az államtól kapunk, a kuratórium másra költi. Egyetértek azzal is, hogy az egyetemeknek nagyobb szabadságot kell adni, ezért üdvözöljük, hogy a továbbiakban az intézmény dönthet 100 felvételi pontról. Eddig az Oktatási Hivataltól kaptunk egy listát, kiket veszünk fel, most pedig valódi kapcsolatunk lehet a leendő hallgatókkal már a kezdetektől. Ezáltal végre képet kapunk arról, hogy a hozzánk bekerülni kívánó fiataloknak milyen a hozzáállásuk a pályához, milyen ambíciókkal érkeznek, foglalkoztak-e már állatokkal. Ez érdemi lehetőséget ad arra, hogy olyan állatorvosokat tudjunk képezni, akik nemcsak a társállatokat, hanem a gazdasági­-haszonállatokat is el tudják látni. Kétségtelen az is, hogy dolgozni kell. Az az egyetem, amely nem tud a követelményeknek megfelelni, bajban lesz. De talán nem is probléma, ha nem minden intézmény tud majd a mostani formájában működni. Fel kell mutatni a teljesítményt, meg kell tanulni dolgozni, a háborús helyzet is erre tanít minket. Rá kellett jönnünk arra, hogy nem hullik minden az ölünkbe, és nem várható el minden az államtól.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton