A kertember 5.

A kertember olasz kertekben sétálgat, bolyong, leereszt és feltöltődik. Teszi mindezt egyszerre és külön-külön, felváltva, néha megszédülve, máskor figyelmesen. Tehetné mindezt persze a saját kertjükben is, de néha a kertet (a másik énjét) is magára kell hagyni egy időre, hadd pihenjen, lélegezzen és burjánozzon szabadon egy kicsit, miközben a távolban, valahol délen új impressziók és tapasztalások kerülnek elő a liliomillatú éjszakában, akár a szellemek. Van az a kép, hogy olasz ciprusok alkotnak fasort és szorítanak maguk közé kavicsos utat, hogy aztán a végén, egyáltalán nem váratlanul, felbukkanjon egy villa. És egyáltalán nem baj, sőt egyenesen kívánatos, ha a vöröses színű festés kissé kifakult az évszázadok során, és a vakolat itt-ott málladozik. Vagy málladozó, ez szinte mindegy. Körülöttünk szelíd lankák, a távolabbi ormokon középkori városkák, amiket aztán feldobott kissé a reneszánsz. Vagy éppen nem. Az unatkozó amerikai háziasszonyokból lett bestsellerírók és a tévészakácsok hatására a látványt többnyire Toszkánával azonosítjuk (és amennyiben sikerült rögzítenünk, azonnal láthatjuk is, hogy az égvilágon semmi hasonlóságot nem mutat a Káli-medencével, ezt csak a tájba kereskedelmi céllal, de egyébként csupán ímmel-ámmal betelepülő neodzsentrik találták ki, hogy aztán átvegye boldog-boldogtalan), holott ugyanezt figyelhetjük meg Umbriában is. És apró különbségekkel akár Veneto régióban is. Az apró különbségekhez tartozik, hogy itt (ott) az ember egyszer csak sík vidékre ér, néhol kissé mocsarasra akár, ami érződik a levegő illatában és a gátak gyakoriságában. Ez még bizonyos tekintetben észak, más szemszögből meg már dél. Egy ilyen gáton át, amelyen két autó csak nehézkesen fér el egymás mellett – ami biztos megélhetést garantál a környék vissza(hátra)pillantótükör-szerelőinek –, halad át a kertember az említett ciprusok között, hogy aztán egy kis faluba érjen, egy templom, néhány ház, szőlő, míg a szem ellát, majd a két pompás oszlop közé beszorult, hatalmas, kitárt vaskapu (ezt sosem zárják, nyilván lehetetlen) elhagyása után a kavicsos placcon parkoljon. Vajon miért van az, hogy Olaszországban az első este mindig olyan, mint a hazaérkezés mámora, a boldog biztonság, hogy itthon vagyok, sőt a helyemen? – ez jut eszébe, miközben kikászálódik a járműből. Előző életek vagy már egy következő előérzete, nem feszegeti tovább. Az impozáns villa előtt termetes pálmafák. A pálmafák a kontinens szívébe szorult, tenger nélküli embernek a nyár, a nyaralás végletekig leegyszerűsített szimbólumai. Holott itt rendes tél is van, aztán mégis itt vannak. Az első néhány alkalommal a kertembert is a kénköves sárga irigység kerítette hatalmába, amikor megpillantotta őket, főként amiatt, hogy „ezek” meg itt élnek, alighanem megszokták ezt az életet, olyannyira, hogy rájuk sem néznek, csak ráérősen ballagnak a dolgukra alattuk, de mostanra lehiggadt. Egy másodpercig tart csupán, hogy nem tudja eldönteni, vajon valahol a környéken ágyúznak a seregélyek miatt, vagy csak a szíve dobbant ekkorát.