Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Réges-régen, egy messzi-messzi évezred végén, 1990-ben az első új alapítású napilap, a Pesti Hírlap megbízott főszerkesztőjeként egy parlamenti vitát követően – ahol Jeszenszky Géza külügyminiszter azt találta mondani, hogy véleménye szerint az MDF képviseli a leghitelesebben a nemzeti érdekeket, amire válaszul kirekesztést kiáltva a teljes parlamenti ellenzék kivonult az ülésteremből – rövid jegyzetet írtam a másnapi számba Kirekesztés valóban? címmel. Ebben azt fejtegettem, hogy szerintem teljesen normális dolog, hogy valaki a saját pártját dicséri. Másnap a fiatal kollégák szemrehányóan támadtak rám, ne írjak ilyeneket, mert megfenyegették őket, hogy kiközösít bennünket a média… ami aztán elég hamar be is következett. Aztán jött a taxisblokád, az ország két részre szakadt, és megkezdődött az úgynevezett médiaháború, ami még ma is tart, bár a frontok állása ma már sokkal kedvezőbb.
A felfoghatatlan méretű balliberális médiatúlsúllyal szembeszálló maroknyi jobboldali médium, egy-két napi- és hetilap, néhány rádió- és tévéműsor az első években lényegében a túléléséért küzdött. Sem anyagi, sem eszmei háttérrel nem rendelkeztünk, és a létért való harcban nemhogy összefogás nem jöhetett létre, de még az együttműködés is reménytelennek látszott, miközben a balliberális média a kommunista sajtótól átvett hálózatot továbbfejlesztve rendkívül hatékony szinergiában tevékenykedett.