Európa, egy eltűnő ideál

Hétfőn a britekre jellemző méltóságteljes és ünnepélyes katonai pompával végső nyugalomra helyezték II. Erzsébet királynőt. Az ágyútalp, amely a koporsót vitte, ugyanezt a szolgálatot teljesítette Viktória királynő óta valamennyi brit uralkodó esetében, jelezve a történelmi kontinuitást. A westminsteri apátságban az állami vezetők rég nem látott népes serege volt jelen, az utcákon milliók, a képernyőkön keresztül pedig százmilliók voltak tanúi a kétségkívül történelmi eseménynek. Utoljára talán Szent II. János Pál pápa halálakor látott olyan globális és kollektív megrendültséget a világ, mint most a brit történelemben leghosszabb ideig, hetven évig uralkodó II. Erzsébet elhunytával.

Persze a királynő idős volt, 96 éves; különösen Fülöp herceg halála óta számítani lehetett arra, hogy bármikor bekövetkezhet az elkerülhetetlen. Mégis, hetven év alatt – miközben tizenöt brit miniszterelnök és tizennégy amerikai elnök váltotta egymást – a mindennapjaink részévé vált, hogy II. Erzsébet a brit királynő, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd nem ő ül a trónon. Éppen ezért a halála miatti megrendültség talán nem is csak a média által keltett jelenség, hanem valódi, őszinte reakció. II. Erzsébet az Egyesült Királyság és még további tizennégy nemzetközösségi ország uralkodója volt, de a hétköznapi emberek szemében is ő volt „a királynő”, akit mindenki ismert, akinek alakja folyamatosan velünk volt, és beleégett a kollektív és egyéni tudatunkba. Neve egyet jelentett Britanniával, de azon kívül is mindenhol jelen volt.