Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Ahhoz, hogy sikeres légy, szenvedned kell.
Az én felfogásom szerint ebben a mondatban sűrűsödik össze a magyar jobboldal utóbbi húsz évének legfontosabb tanulsága. Biztosan másképp is meg lehetne írni ennek a két évtizednek a történetét. Egy másfajta történetírás talán nem bánna szűkmarkúan a szuperlatívuszokkal – lenne is rá indoka –, az enyém viszont pőrébb, tisztább és nyugtalanítóbb. Nemcsak azért, mert egy mondat, hanem mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni minderről.
A siker a sikerrel kezdődött, és most már mindig így is marad – gondolják a sikerbe beleszületettek. A szenvedés azonban másra tanít. Saját törvényeket hív elő a mélyből, és ezeket nem rendíti meg az idő. Például ilyeneket: „A gondolaterősnek versenyelőnye van, a gondolatgyengének versenyhátránya.” Vagy: „Mást jelent felmutatni az igazságot és érvényt szerezni neki. Az erős tud érvényt szerezni igazának, éppen ezért nem jó gyengének lenni.” Aztán: „Ha nem mi döntünk magunkról, akkor ki vagyunk szolgáltatva másoknak. A kiszolgáltatottság a legfőbb politikai és egyben magánrossz.” És hogy még egyet mondjak: „A rosszat onnan ismerjük fel, hogy el akarjuk kerülni. A rossz elkerülésének vágya erősebb, mint a jóra törekvés.” Ezek a mondatok azért erősek, mert a szenvedésből születtek – ezek az önerő törvényei. Az önerőé, mert ha bajba kerülsz, ha tévedsz, ha hibázol, ha vesztesz, az is egy természettörvény, hogy kevesen maradnak az oldaladon.
Most sokan vagyunk. Nagyon sokan. Sohase voltunk még ennyien, és sohase voltunk még ennyire sikeresek. Ez is erő. El lehet innen rugaszkodni.