Akik a szabadság szellemét keresték, megtalálhatták nálunk is – Másik János a Mandinernek

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban

Másik János 1952. augusztus 3-án született Kisbajcson. Zeneszerző, énekes, zenész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése közben és után az Interbrass zenekar tagja, együtt zenélt a Kőszegi Grouppal és a Dimenzióval. Cseh Tamással és Bereményi Gézával három lemezt írtak együtt. Később az Európa Kiadó, a Trabant és a Balaton együttes tagja. Két tucat film, valamint több színmű, színházi elő­adás zeneszerzője. Munkásságáért 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetést.

***

Vannak jellegzetesen időtlen karakterek a rocktörténetben. Van magyarázata, miért van ez így?

Lehet, hogy ez esetben a két dolog összefügg: a művészetük nem volt köthető egy korhoz, és ők maguk is mintha kortalanok lettek volna. Volt néhány, számomra is kedvenc figura a rockban, David Bowie vagy Lou Reed, de akár a még mindig működő Rolling Stones is. Persze, az ő esetükben máshogy volt, egészen más rendszerben, miliőben alkottak, de az biztos, hogy nem egyetlen kornak, stílusnak, műfajnak voltak az elkötelezettjei, hanem állandó újítók voltak, a munkáiknak pedig erőteljes üzenetük volt. Talán az én esetemben is így van.

Hetven év – jelent bármit is a kor?

Nem. Én vagyok a legjobban meglepődve, hogy ez így eljött. Huszonöt után az idő váratlanul begyorsul,

majd jön ez a súlyosnak mondott szám. De én ebből nem sokat érzékelek. Azt mondják, ha szerencsés az ember, akkor innentől kezdve már lassabban múlik az idő. (Nevet)

Ha a pályáját nézem, mindig beugrik egy külföldi párhuzam: John Cale. Kategorizálhatatlan, műfajokon átlépő, több hangszeres, kaméleon művész.

Tulajdonképpen áll a párhuzam. Szeretem, amit Cale csinál. Voltam a Szigeten a koncertjén, és nagyon tetszettek a dalai. Egyszerre volt szimpla és bonyolult, mindenképpen rokon lélek. Igen, ő is foglalkozott kompozíciós zenével is, jazzel, rockkal, és ő is több hangszeren játszik…

Olyan volt neki az előbb említett Lou Reed, mint önnek Cseh Tamás, a Velvet Underground pedig, mint önnek az Európa Kiadó.

Valószínűleg a széles érdeklődés az, ami ezekben az életutakban közös. Tudom, hogy mi tetszett meg nekem, amikor a barátaim kérésére elmentem meghallgatni Cseh Tamást. Nagyon máshonnan jöttem, ugyanebben az évben Szabó Gábor világhírű jazzgitáros televíziós show-jában játszottam Pege Aladárral, Kőszegi Imrével – huszonkét évesen.

és a további munkáimra is hatott a Cseh Tamás és Bereményi Géza által mutatott másfajta egyszerűség. Három emblematikus lemezt készítettünk együtt. Ezt az időszakot hívom úgy, hogy a „kreatív triumvirátus” fénykora. A Peepshow-mennyország és az Iguana Bár lemezemen – bár Bálint István írt nagyszerű szövegeket a zenémre – épp az ő hatására már szerepelt saját dalszövegem is, ez volt a Madarak. Később, ezen felbátorodva, jó pár verset is írtam.

Reed és Cale barátok voltak, de rivalizáltak, végül Cale-nek kellett elhagynia a Velvetet. Dokumentálták, hogy az ön barátsága is komplex volt Cseh Tamással. Nehéz ember volt?

Két erős egyéniség egy színpadon, vagyis a két dudás egy csárdában valóban létező dolog. A nagy kihagyások és az időnkénti magánéleti súrlódások ellenére

Ahogy Reed és Cale húsz évvel később írtak közös lemezt megint, úgy mi is húsz évvel az első után a Levél nővéremnek 2. koncertjeit olyan örömmel, intenzitással csináltuk, mintha abba sem hagytuk volna. Fantasztikus volt együttműködni. De Tamás sokat dolgozott egyedül, ahogy én is; a szólóműfajnak szabadsága, különleges varázsa van. Így éreztük mindketten.

Albérletekben éjszakákba hasító dalírások, költeményformálások zajlottak. Mi volt a Bereményi–Másik–Cseh-trió alkotói logisztikája?

A szerzőségekkel kapcsolatban sok félreértés van. Sok olyan dalt, amelyet én írtam Gézával, vagy én énekeltem fel, Cseh Tamásnak tulajdonítanak. Mind a három Levél… lemezt úgy írtuk, hogy mindenféle felállásban összejöttünk, Tamás Gézával, Géza és én, Tamás és én, vagy hármasban. Vannak dalaink, amelyeket hárman írtunk: Budapest, A hatvanas évek, Presszó, Keresztben jégeső – ezeknél a szöveget Bereményi írta, a zenét Tamással mi ketten. Van jó néhány dal, amelyet ketten szereztek, ilyen a Fehér babák vagy a Désiré-dalok. A Minden álmomban, a Forró város, a Háború van, az Angol regény és még jó néhány darab – ezeket pedig mi ketten írtuk Gézával, és én énekeltem őket lemezre és az előadásokon is.

Az előadásmód is különleges volt: külsőleg is hasonlítottak egymásra, így a levélíró kétféle személyiségét is meg tudták jeleníteni a színpadon. Volt benne improvizáció, adrenalin?

A szövegek nem voltak improvizatívak. A zenében néha akadtak variálható dolgok, de mindig felkészülten léptünk színpadra. Én jazz-zenészként kevésbé lepődtem meg a váratlan fordulatokon, Tamásnak pedig volt egy természetes színpadi érzéke. A Minden álmomban című dalnál például Tamás úgy döntött, hogy nem játszik semmit, majd egyszer csak a végén felpattant, és elkezdett lejteni egy szambát. Ezt utána megtartottuk minden előadáson.

„Közértbe megy le tejért János és Tamás” – az önök dalai egy kor életérzését ragadták meg. A Levél nővéremnek korrajz volt. Miért érzett a korosztálya bizsergést a dalok hallatán?

Nem tudom. Az a helyzet, hogy aminek üzenete van, az korosztályfüggetlen, nem egy generációnak szól. A dalok nemzedéki élmények voltak, de a későbbi generációk is megtalálták bennük a maguk üzenetét. Ez történt egy másik lemezemmel is: másfél évvel ezelőtt egy londoni kiadó jelentkezett, hogy szeretné kiadni a harminchárom évvel ezelőtti a Trance Balance-t. Nemrég találkoztam velük Londonban, és a legnagyobb meglepetésemre huszonéves brit srácok voltak, akik ezért a régi lemezemért egyszerűen rajonganak. Ők meg azon voltak megdöbbenve, hogy ezzel az anyaggal harminchárom évvel ezelőtt Magyarországon senki nem törődött. A lemez júliusban debütált Londonban, azóta világszerte forgalmazzák.

Ezek szerint önt is elérte a kivételes művészek sorsa: műveik a saját korukban visszhangtalanok, és később éri utol őket a korszellem.

Valami ilyesmi történt. De a saját korukban a Levelek sem voltak olyan népszerűek, mint amilyenek az utóéletükben lettek, már Tamás halála után.

Ön jazz-zenésznek indult, húszévesen Ki mit tud?-ot nyert az Interbrass zenekarral, Kőszegi Imrével, Babos Gyulával és más nagy nevekkel zenélt. Nem okozott törést a pályán, nem bizonyult mellék­vágánynak a fentebb említett „trubadúrkodás” vagy a nyolcvanas évekbeli underground zenei kaland?

Nem, azokat ugyanúgy szívvel-lélekkel csináltam. Eszembe sem jutott ez. Ha így lett volna, akkor nem csináltam volna. Akik eljönnek a koncertjeimre, nem így érzik. Miért kellene úgy éreznem, hogy a hetvenes és nyolcvanas években tartó jazz-zenészi korszakom lett volna a fő pályám? Sok dologgal foglalkoztam, és akkoriban ezt sokan nem értették, furcsának találták Magyarországon. De máshol a világon az ilyesmi már akkor is természetesnek számított.

Az Interbrass improvizatív koncertjei népszerűek voltak a Marczibányi téren. Egy interjúban említi, a közönségük nagyrészt azonos volt a Piramis közönségével. Ez hogy lehet?

Így volt. Ezt konkrétan Berki Tamás, az Inter­brass énekese mondta nekem – bejáratos volt a Népművelési Intézetbe, ott készítettek erről egy panelfelmérést. Láttam a közönségünket, és voltam Piramis-koncerten is – tehát ezen annyira nem lepődtem meg. A magyarázat az lehet, hogy a Piramis bevonzotta a „csöves” közönséget, ők látványosan a szabadság szellemét keresték. Ezt a szellemet megtalálták a Piramisnál, és megtalálhatták nálunk is, a folyton improvizatív Interbrassnál is. Mint később kiderült, a nyolcvanas évek underground zenekarainak tagjai tinédzserként jártak a koncertjeinkre a Marczibányira.

A szabadság szellemét a Kex együttes engedhette ki a palackból, ha jól sejtem.

Abszolút. Személyesen is jól ismertem Január Herceget – alias Baksa-Soós Jánost –, sokat játszottunk együtt. Van egy csomó közös zenénk, a saját szórakoztatásunkra készítettük őket. Egyszer majd ezeket a felvételeket is szeretném eljuttatni azokhoz, akiket érdekel. Úgy gondolom, hogy

Sőt tulajdonképpen Cseh Tamás is, hiszen ő is a Kexszel lépett fel először.

Baksa-Soós sorsát ismerjük: a hatalom disszidálásra kényszerítette. Az ön zenei formációi közül bármelyiknek volt bármilyen konfrontációja a hatalommal a Kádár-korszakban?

A Levél nővéremnek előadásai után okosabb emberek szóltak, hogy ne nagyon álljunk szóba senkivel, ha provokálni kezdenek bennünket. Pár évvel később szólóban léptem fel valahol Keszthely környékén, és egy beszélgetésben hallottam valakitől, hogy engem Zala megyébe miért nem hívnak soha: egy kulturális pártrendezvényen nemkívánatos személynek neveztek. Aztán a nyolcvanas években többször megtörtént, hogy elmaradtak Európa Kiadó-koncertek – nem kaptunk engedélyt, vagy visszavonták a meghívásunkat. Egyébként mindkét műfajban és mindkét időszakban az előadások többsége azért egyetemi körökben zajlott.

Miért találta izgalmasnak a nyolcvanas évek elején megjelenő alternatív pop-rock zenét? Mi volt a vonzó a Trabantban, a Balatonban vagy az Európa Kiadóban?

Az, hogy észrevettem egy hasonlóságot köztük és köztem. Engem addig is csak az a rockzene érdekelt, amelynek üzenete volt. Akkor úgy éreztem modern, de ortodox jazz-zenészként, hogy a mögöttem lévő tíz év elég volt arra, hogy a modern amerikai jazz törvényei szerint zenéljek, és a kitörési pontot valahogy az undergroundnál találtam meg. Ezt a társaságot kevésbé érdekelték a szabályok. Én magamat egyébként inkább rockelőadónak tartom – de a jazz-zenében felszedett attitűd, hozzá­állás nem tűnik el az emberből még akkor sem, ha rockzenét játszik.

Menyhárt Jenő, Dénes József, Gasner János, Víg Mihály – bár ön képzettebb volt valamennyiüknél, inspiratív zenészek voltak. Milyen volt velük játszani?

Nyitottak voltak, érdekes ötletekkel álltak elő, nem voltak beszabályozva, bár azért használtak kliséket párszor.

Engem érdekelt ez a nyitott világ, kreatív társaság voltak, és szívesen vettem részt a munkájukban.

Mi a különbség az ilyen szabad szellemű zenélés és a filmzeneírás között? Két emblematikus film – a Meteo és A Hídember – zenéjét is szerezte. Milyen plusz kell a jó filmzene megírásához?

Mindenképpen kell egyfajta képi érzékenység. Mindig is szerettem a mozifilmeket, és korán megadatott, hogy filmhez zenét írhassak: egy animációs musicalhez, a Habfürdőhöz. Érdekes módon megbukott a bemutatója idején, ma pedig ennek is újjászületése van, újra kiadták.

A Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-filmben hangzik el, hogy egy Shakespeare-dráma előadásához három dolog kell: vér, szerelem és retorika, de vér mindenképp… A zenei költészethez mi?

Érzékenység és intuitív képesség. Hogy miként tudom megragadni azt a hangi világot, amely a legjobban hordozza az adott film adott jelenetének atmoszféráját, attitűdjeit. A zenének a képekkel együtt kell hatnia, és már csak hab a tortán, ha a zenék külön is élvezhetők. Az ember megkapja a kópiát; az a legjobb, ha a nyers vágottra dolgozik, mert a zene befolyásolja a képi világ átélésének a sebességét.

1999-ben Amerikában, 2003-ban Budapesten láttam Bob Dylant. Ott gitárral, itt egy Hammond- orgona mögött állt; nem tud zongorázni, mégis átjött. Önnek melyik hangszer mit jelent? Melyiken tudja a legjobban kifejezni magát?

Ha szólókoncertet adok, akkor három hangszert használok az énekem kísérésére: bandoneónt, zongorát és gitárt. Nem tudok mindegyiken ugyanolyan minőségben játszani, de mindegyiken kialakítottam egy olyan világot, amelyben otthonosan érzem magam. A zongora közel áll hozzám, de nagyon szeretem a bandoneónt is, mert jól viszonyul az énekhanghoz. A gitáron pedig kialakítottam egy csúszkálós, slide-os technikát.

függetlenül attól, hogy mennyire profi az adott hangszeren – ahogy Bob Dylan is teszi.

Mindent egybevéve melyik zenei teljesítményét tartja életműve csúcspontjának?

Több ilyen is van. A filmzenék közül a Meteóé, de A Hídemberé is. A zeneszerzői teljesítményem egyik csúcsa a három évvel ezelőtt bemutatott, Vörös Eszter és a Budapesti Vonósok számára írt concertóm. Ez például a világ egyik leghíresebb bandoneónosának az érdeklődését is felkeltette; jelezte, hogy játszana tőlem darabot.

Önálló estek, a Heart Rock Company nevű csapatával való fellépések, balatoni zenélések – ezeket látom a Facebook-oldalán. A következő hetven évre milyen zenei tervei vannak?

(Nevet) Amíg a hetven csupán csak egy számot jelent, addig szeretnék minél több koncertet adni. Az előbb említett concertót bandoneónra és vonósokra hangszereltem, többször is előadjuk idén. Ezek a munkák most kerülnek a köztudatba, noha szerintem ugyanolyan kaliberűek, mint a korábbiak. Működtetni fogom a nemrég újraélesztett Heart Rock Companyt, amely igazából egy zenei műhely. És persze dalokat és zenéket írok magamnak és más előadóknak is.

 Portréfotók: Földházi Árpád