Hármas egység, európai kétség

A világban

ősforrását talán a Szentháromság titokzatosságában lehet megjelölni, a három isteni személy egysége, egyenlősége és különbözősége mutatkozik meg benne. 

Ez a hármasság tükröződik a házasság misztériumában is, két különböző ember, egy férfi és egy nő teremtőerejű 
szeretetkapcsolata, melyben ott munkálkodik az isteni küldetés az élet továbbadására, és amely kapcsolat földi értelemben is helyet képes biztosítani az oda születőknek.

Létezésünk időbelisége is három részre bomlik: múlt és jövő metszetében élünk a jelenben. És itt vannak a népmeséink a három kívánsággal vagy próbával, s a „három a magyar igazság” is ezt a szimbolikus triászt hordozza.

És ugyanígy az emberlét is hármas ösvényen haladva adja ki a személy teljességét: test, lélek és szellem együttműködésében írható le. Az emberpalánta nevelésénél e három területet kell egyszerre, egymást támogatva növelni, a kiegyensúlyozott emberi élethez is ezek harmóniájára van szükség.

Ahogy

A közösségeknek ugyanis egyszerre elemi szükségletük a fizikai jóllét, az anyagi biztonság, a szellemet éltető, megtermékenyítő kultúra, valamint – nem utolsósorban – a transzcendens kötődés, amely e világi életen túli távlatot és értelmet ad a létezésnek, egyúttal kijelöli a többség számára elfogadható erkölcsi normákat.

A civilizációs teljesítmény foka akkor éri el tetőpontját, ha e hármas egység egyszerre működik, hanyatló korszakába pedig akkor ér, ha valamelyik ponton tartós sérülés, deficit áll be. Vegyük most szemügyre e hármasság figyelembevételével a világban otthonunkat jelentő közösség, Európa állapotát.

Kezdjük a szakrális alapoktól, a lélek állapotától. Nos, e téren nincsenek jó hírek, mert a felvilágosodás korától tartó szekularizáció mára nemcsak Európa zsidó-keresztény alapjait és az azon alapuló morális közmegegyezést rengette meg, de lassan kiüresednek templomaink, nincsenek papjaink, a keresztény egyházakban pedig olyan fundamentális kérdések körül alakulnak ki feloldhatatlan ellentétek, mint például az azonos neműek házasságának megáldása. A hithű keresztények kisebbségi létbe szorulnak, miközben mecsetek sora nyílik, és az iszlám követőinek száma nő. Az európai ember nem tart igényt Istenre, leszámolt teremtményi mivoltával, önmagát tette mindenhatóvá. Ezzel megszűntek a mindenki által elfogadott normák, a miről az énre tevődött át a hangsúly.

A tudományos tények ideológiai alapon simán felül­írhatóvá váltak, az eltörléskultúrától rettegve azt sem merik már kimondani, hogy valaki fiú vagy lány, az értékvesztett világban nincsenek olyan magasztos eszmék, melyek ihletet, perspektívát adnának a művészetnek. A korábban oly sokra tartott európai innovációs képesség is hanyatlik: gondoljunk csak arra, hogy a tudományos válasz a koronavírus-járványra mennyit késlekedett errefelé.

És az anyagi dolgok: a jólét évtizedei mostanra nyilvánvalóan véget értek. Az a langymeleg, kényelmes gazdagság, melybe Nyugat-Európa mai középgenerációja belenőtt, szappanbuborékként pukkad ki a szemünk láttára, mert olyan alkalmatlan vezetői vannak a kontinensnek, akik bugyutaságukban ezt az utolsó talapzatot is kirántják alóla: nincs nyersanyag, csak infláció, recesszió, hanyatlás.

Itt tartunk most. A látlelet nem biztató, de egy másik hármas: a hit, a remény és a szeretet megtartóereje talán még kivezethet bennünket ebből a zsákutcából. Feltéve, ha még igényt tartunk rájuk.

Nyitókép: Shutterstock