Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Jó néha feloldódni a létezés e kismagyar minőségében.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata hetilapunkból
Próféta senki nem tud lenni a saját hazájában, krónikás vagy kommentátor talán igen. Ha déli partinak születik az ember, akkor nem is mentesül attól, hogy élete során a legkülönbözőbb véleményekkel találkozzon szülőföldjéről és -vizéről, messziről jött egyének, ismerősök és barátok részéről. Hogy is volt ez tizenévesen? „Nahát, a Balatonon laknak is?” „Ú, te siófoki vagy, akkor biztos egész nyáron bulizol!” „De mit lehet a Balatonnál csinálni, amikor nem bulizol?” Később aztán jött az örökbecsű bölcsességgel való szembesítés, hogy a déli partban az a jó, hogy onnan látszik az északi part, haha! No meg:
Mindig is szívesen voltam szeretett déli partom fogadatlan prókátora: udvarias helyesbítések, frappánsnak szánt replikázások, dacos kiállások sorát tudtam álmomból felkeltve is mondani, hogy miért jobb a déli part annál, mint amilyennek beállítják a gyöttmentek meg azok, akik nem is járnak soha a déli parton. Magamban meg sértve érzett lokálpatriótaként Cyranóval mormogtam: „Magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”
Aztán persze jöttek az évek és a megváltozott kultúrafogyasztási szokások, így persze északi partossá is váltam – de egészségesen holisztikus szemlélettel úgy, hogy a déli part továbbra is a szívem csücske maradt.
Önmagamnak meg másoknak azért sokat fejtegettem, mi mindent lehetne jobban is csinálni: hogy Siófok több mint százötven éves fürdőhagyományaival miért nem tudott legalább megközelítőleg olyanná válni, mint Füred, és miért nem törekszik most sem erre. Hogy mi mindent lehetne tenni az évtizedek óta tengődő, csodás szántódpusztai épületegyüttessel és birtokkal. Hogy mikor nem lesz már végre a Balaton legelfeledettebb sarka Fonyód és környéke. Hogy mikor indul meg a fejlődés útján a déli part somogyi hátországa hatalmas, erdős dombsoraival, tágas horizontjaival, kiváló fehérboraival és még mindig felfedezésre váró további értékeivel.
És aztán elérkeztek a gyerekes évek… s valahogy minden a helyére került, és már nem akarjuk mindenáron jobbá tenni azt, amire nincs is ráhatásunk.
„Ezt nem érteni kell, hanem érezni”
– hangzik el a Tenetben, Christopher Nolan zseniálisnak kikiáltott, konfúz filmjében; és így van ez valahogy a déli parttal is. Érezni kell, és elengedni magadat, gyermekeiddel együtt, kicsit alulnézetből lesni az életre és a világra, kicsit átadni magadat e hely különös, kajla szellemének.
Rólatok beszélek, az élet önjelölt nyerteseiről, Siófok éjszakai királyairól és királynőiről, akik a bulifőváros ütemére rezegtek megállás nélkül. És rólatok, családos csókákról és anyukákról, akik fáradt hajszoltsággal vegyes boldog elégedettséggel pátyolgatjátok egy-két-há-négy-satöbbi gyermeketeket a strandon, a szálláson, a vurstliban és mindenhol. S rólatok, jó magyar kispolgárokról, akik örökölt vagy a Kádár-korszak mélyén összefusizott telkeken, Balaton-hátsón élvezitek az élet arany alkonyát, kertészkedve, horgászkodva, egy szál trikóban, gatyában, strandpapucsban kibekkelve egész nyarakat. Meg rólatok, sufniárusokról, szállásadókról és egyéb vállalkozókról, Zimmer Feri gyermekeiről és unokáiról, akik örökjegyes utasai vagytok az ország elmúlt harmad évszázadnyi hullámvasútjának.
És rólatok, innen elvándorlókról és ide visszatérőkről, akik hisztek abban, hogy bármi is történik határainkon innen vagy túl, a ropogós lángos, a túrós palacsinta, a naptej íze,
– ha van érzéketek rá.
Ahogy a régi tóparti fasorban, egy tarka Barkas-karosszéria előterében a helyi zeneiskola növendékei a Macskafogó hungarolatin jazzslágerét játsszák kedvesen-sután, míg körülöttük zajlik a kistérségi sörfeszt, s egymáshoz tapadunk mi, nézők a kánikulában, a háttérben pedig a Balaton hullámai csillannak, már mind érezzük: ott vagyunk, ahol kell – és jó feloldódni a létezés e kismagyar minőségében.
Fotó: RG