Korszakváltás az amerikai legfelsőbb bíróságon

Sándor Lénárd írása a Mandiner hetilapban

Június utolsó napján ért véget az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának ítélkezési éve. A történelemkönyvek lapjain is helyet érdemlő, kiemelkedő jelentőségű döntéseket azonban beárnyékolta az amerikai bírósági életben eddig példátlan szivárogtatási botrány, az annak nyomán sok helyütt erőszakba torkolló tüntetések, valamint a testület egyik tagja, Brett Kavanaugh ellen elkövetett merényletkísérlet. Ironikus látvány az is, amint a szabad világ egyik szimbolikus épülete köré két és fél méter magas vaskerítést emelnek. De mi is vezetett a demokratikus működés ilyen torzulásához, illetve ehhez képest mi volt a tétje az idei ítélkezési esztendőnek?

Jó fél évszázaddal ezelőtt Richard Nixon elnök (1969–1974) volt az, aki kampányának fontos részét építette arra, hogy megfékezze az egyre inkább progresszív társadalmi változások motorjává váló legfelsőbb bíróságot. Ígérete szerint olyan bírókat nevezett ki, akik az alkotmány szövegéhez hű jogértelmezés módszerét vallották, ellentétben az „élő alkotmány” iskolájával. Ez utóbbi értelmezés az 1950–60-as években az Earl Warren vezette legfelsőbb bírói fórum alatt vált uralkodóvá. Arra kínált lehetőséget, hogy a bírósági döntések megkerülhessék a demokratikus konszenzus­keresés alkotmányban előírt útjait. Ez a megközelítés egyfelől centralizációt és egységesítést eredményezett az alkotmány értelmezése terén, másfelől újabbnál újabb jogok elismerését hozta magával, vagy pedig a jogok között lévő egyensúlyt alakította át. Ennek eredményeként a legfelsőbb bíróság a hatvanas évekre a liberális szellemi irányzat előtt nyitott utat a tengerentúlon. Voltak, akik egyetértettek és örültek, mások viszont megkérdőjelezték és kritizálták egy-egy döntésének a végeredményét. A testület ebben az időben egyre jelentősebb, társadalmi értelemben pedig egyre megosztóbb ügyek végére akart saját maga pontot tenni.