Czene Béla életszeretete

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Műgyűjtők, galériások, művészettörténészek és mindenféle kalandorok euforikus álma teljesült, amikor nemrégiben egy poros padlásról előkerültek Czene Béla festőművész (1911–1999) életművének elfeledett darabjai. A fő műveket is tartalmazó időkapszula megtalálása Czene festészetének újrafelfedezését is jelenti, munkáit a budapesti Kieselbach Galéria kiállításán most a nagyközönség is megismerheti. A valóság szerelmese – Czene Béla festészete című tárlattal azonos címen Molnos Péter művészettörténész írt monográfiát. Az elegáns albumot bármely generáció élvezettel fogja forgatni, hiszen Czene festészete a nagyszülőktől a szülőkön át a felnőttkorra eszmélő unokákig mindenkit képes megszólítani. Ez egyrészt stílusa dekoratív világának, másrészt a 20. századi hétköznapok szubjektív ábrázolásának köszönhető. Czene Béla nem egyszerűen végigélte a viszontagságos 20. századot, festményein stílusok, politikai rendszerek és társadalmi korszakok váltakozásai is nyomot hagytak. A két világháború közti időszak közkedvelt festőjeként jellemzően a római iskola szellemében, az itáliai reneszánsz, valamint a Novecento Italiano hatására, ízig-vérig kortárs eszközökkel alkotott. Az 1945 utáni impériumváltás egy időre őt is belekényszerítette a szocreálba, ám mesterségbeli tudását ekkor is meg tudta villantani. A rá jellemző sajátos íz- és egyedi képi világ a hatvanas évektől alakult ki, témái fókuszába a modern városi ember színterei – utcák, terek, presszók és lakásbelsők –, valamint a hétköznapok szerethető pillanatai kerültek. Úgy festette meg a legapróbb részletekig a Kádár-korszak mindennapjait, hogy műveiből nem a reménytelenség, de nem is a hamis nosztalgia, sokkal inkább a rendszerenkívüliség, valamiféle belülről fakadó autonóm életérzés árad. Életművének hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években született darabjai bár erőteljes korrajzok, életigenlésükkel és életszeretetükkel örök érvényű mondanivalót hordoznak.