Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Moldova György szociográfiái, mély és alapos riportjai hosszú hónapok munkájával mutatták be teljes szakmák világát, és ami a lényeg: a bennük élő emberek, kultúrák sorvadását.
Ha pár évtizede körbenéztünk egy magyar háztartás könyvespolcán, két szerzőtől könnyen találhattunk valamilyen kötetet. Berkesi András ÁVH-őrnagy, a Kádár-kori ideológiai ponyva sztárja ma már ismeretlen az ötven év alattiak körében, és ez nem is baj; a másik szerző, a szombaton elhunyt Moldova György viszont várhatóan a jövőben is ott lesz nem egy olvasó fejében.
Moldova ugyanis a Kádár-kori magyar kultúra utolsó mohikánja volt, aki nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra, és tekintélyes méretű életművet hagyott hátra. A konzervatív olvasótábor persze igazából sosem szerette, sőt általában utálta. A vád szerint Moldova, akárcsak Hofi Géza, a kommunista rendszer levezető szelepeként működött, és amíg az igazi tehetségeket elnyomták vagy elüldözték az országból, addig ők kivételezett státuszban, kvázi udvari bohócként mondogattak oda a hatalomnak. Ez részben igaz – éppen mostanában hallgatom újra Hofit, aki még büszke is volt arra, hogy ő a rendszer mellett kritikus, úgy szólt be egyébként gyakran elég keményen a pártállam közép- és alsó vezetőinek, és ez az „érted haragszom, nem ellened” attitűd végigkísérte egész pályafutásán.
Csakhogy Moldova és Hofi rendelkezett legalább két olyan képességgel, amely kiemelte őt a kontraszelekcióra és a megúszásra épített kádári posvány világából, ez pedig a tehetség és a munka iránti alázat. A tehetség van vagy nincs; a tudást fel lehet hozni valameddig, de csak egy szintig: Hofinak születni kellett. Mégis hónapokig írta egy számát, és bár nagyképűnek tartották, tisztelte a közönségét. Nagy tehetség volt Csurka István is, aki tizenöt nappal Moldova után született, Hofi pedig két évvel utánuk. Ez a nemzedék még megtanult beszélni, írni, és a békebeli, majd halálba gyötört legnagyobbak sarkában rohant felszedni tudást, műveltséget, humort. Megtanult túlélni is. Sokaknak sikerült, ők lettek a nagy generáció, nagyobbak, mint a tíz-tizenöt évvel utánuk jövők, akik szerényen magukat hívták annak. Az igazi nagy generáció fénykora a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulójára esett.