Európának realista vezetők kellenek

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

Az orosz–ukrán konfliktus hosszú idő után ismét háborút hozott Európába. Vajon az európaiak illúzióban ringatták magukat a békével kapcsolatban a Szovjetunió felbomlását követően?
Igen, de megbocsátható az európaiaknak, különösen a nyugat-európaiaknak, hogy azt feltételezték, a Szovjetunió összeomlása a béke korszakát hozza el a kontinensen. Végtére is a hidegháború légköre közel fél évszázadon át uralta Európát, illetve a külkapcsolatait. Sokáig úgy tűnt, hogy a szovjet birodalom felbomlása, jelezve a hidegháború végét, az államok közötti baráti kapcsolatokra épülő rendet hoz el. De a történelem gyakran kemény leckéket ad azoknak, akik figyelmen kívül hagyják a nemzetközi rendszer veszteseinek haragját, valamint az agresszív hatalmak felemelkedését. Európának szüksége volt és ma is szüksége van arra, hogy a nemzetközi kapcsolatok nyugodt és realista felfogását kövesse.

Európa ismét képtelennek bizonyul arra, hogy békét biztosítson a nagyhatalmak érdekeivel szemben. Mik ennek a gyengeségnek a legfőbb erkölcsi és anyagi okai?
„Európa”, illetve jelen esetben az Európai Unió a második világháború pusztításának alapjaira épült, és a viták békés megoldását keresi a saját struktúráinak keretei között. Az unió történetébe és hagyományaiba a kezdetektől fogva mélyen beágyazódott az a gondolat, hogy a kereskedelem és a gazdasági kapcsolatok felszámolhatják az ellenségeskedést és a háborúzást. De anélkül, hogy saját erőteljes biztonsági szervezettel rendelkezne, képtelen szavatolni a békét. Kizárólag a NATO-ra támaszkodni szintén nem jó ötlet. Olyan, mintha Németország hosszú álomból ébredt volna február 24. napján, amikor az orosz–ukrán háború kirobbant, és rádöbbent arra, hogy jelentős haderőre és katonai képességre van szüksége az orosz agresszió visszaszorításához. A „Wandel durch Handel”, vagyis „változás a kereskedelem révén” politikája egyszerűen nem működőképes. A társadalomtudományokon és gazdasági paradigmákon nevelkedett európai politikai vezetők előtt ismeretlenek a történelem ősi erőviszonyai és összefüggései.

Közép-Európa országai földrajzi el­helyezkedésükből adódóan eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek a háborúkkal kapcsolatban. 
A birodalmak 20. század eleji felbomlása óta a Kárpát-medence térségét az instabilitás jellemezte, és időnként visszatérő háborúk sújtották. A régió gyakran állt a nagyhatalmak hadseregeinek útjában. A két világháború közötti időszakban biztonságának reménye a regionális szövetségekhez fűződött. De végül Hitler érvényesítette a német érdekeket a térségben. A második világháború után Sztálin és a szovjet hadsereg uralta a régiót. Az Európai Unió és a NATO intézményeinek ernyője alatti államközi együttműködés ad keretet a viták békés rendezéséhez.

A nemzetiségek és kisebbségek kérdése is újra előkerült mint a konfliktus kirobbanásához vezető egyik fő ok.  A kisebbségeknek hányatott sorsuk és történelmük van Közép- és Kelet-Európában. Ön, aki korábban foglalkozott a Szovjetunió nemzetiségi problémáival, hogyan látja ebből a perspektívából az elmúlt évtizedeket? Mit kellene jobban figyelembe vennie a Nyugatnak ezen a téren?
A Nyugatnak, különösen az amerikaiak­nak alaposabban meg kell érteniük az etnikai és nemzetiségi hovatartozás jelentőségét Kelet- és Közép-Európában, illetve a volt szovjet térségben. Az amerikaiaknak csak igen halvány elképzeléseik vannak arról, hogy a nemzeti identitás milyen szerepet játszik a volt Szovjetunióban vagy a jelenlegi ukrajnai harcokban. A Nyugat nehezen érti meg, hogy az ukránok mellett orosz etnikumú ukránok is harcolnak Ukrajnában az orosz megszállókkal szemben. Nehéz megérteni Vlagyimir Putyin  – hamis – történelmi kijelentéseit, miszerint az ukrán nemzet nem létezik, különösen azért, mert ez olyan szürreális állításokkal is társult, hogy Ukrajnát nácik irányítják. Putyin elképzelései az ukránokat és a fehéroroszokat magukban foglaló nagyorosz világról szintén nehezen foghatók fel, tekintettel arra, hogy a Nyugat bizonytalanul értelmezi „Ukrajnát” és „Oroszországot”. A háború folyamán ezek a különbségek és kérdések egyre világosabbá váltak.