Ősemberszabású magyar földön

Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

A nemzetközi szakmai érdeklődés évtizedek óta nem lankad a rudabányai terület iránt. A magyar nagyközönség látóköréből, legalábbis annak fókuszából azonban mára mintha kikerült volna ez a – kicsit sajátunknak tekinthető – paleontológiai részterület, kevéssé tartjuk számon tudománytörténeti és földtani-embertani jelentőségét. Ezért döntött úgy Kordos László geológus, őslénykutató, aki 1971 óta minden rudabányai ásatáson jelen volt, hogy egy külön kötetben tekinti át a ruda­pit­hecusszal kapcsolatos ismeretek alakulását.

A Rudapithecus hungaricus emberszabású ősmajom 10-10,5 millió évvel ezelőtt élt. Első fog- és csontleletei 1967-ben kerültek elő Rudabányáról, rendszeres kutatása négy évvel később indult el. Egy olyan lelőhelyen bukkant az ősmajom alsó állkapcsának egy darabkájára Hernyák Gábor, a rudabányai vasércbánya vezető geológusa, amely aztán földcsuszamlás miatt már a következő esztendőben, 1972-ben gyakorlatilag megsemmisült. Szerencsére újabb, szomszédos lelőterületek a későbbiekben bőven szolgáltak lelettel.

A felfedezést a régóta ott folyó ércbányászat tette lehetővé. Az, hogy Rudabánya fontos csontlelőhely, már jóval korábban ismertté vált – mondja Kordos László. Az 1880-as évektől a külszíni vasércbányászat feltétele volt, hogy a felszínről folyamatosan letakarítsák a puha meddő lignites rétegeket. De az őslénytan nem hasonlítható össze a fizikával vagy a kémiával – hangsúlyozza a kötet szerzője –, azokon a tudományterületeken ugyanis a megfelelő megfigyelések és kísérletek alapján megállapítanak összefüggéseket és felállítanak a várható eredményekről hipotéziseket. Rudabányán a szakemberek csak abból indulhattak ki, hogy ott már találtak egy majomcsontot, s ahol egy lelet előkerült, ott biztosan többnek is kell lennie. Az őslénytani kutatás ezek alapján tehát tervezhető volt, de az eredmény e tudományterületen a szisztematikus feltárás mellett a szerencse ajándéka is.