A szankció lett az új hittétel

Újabb szakaszba lépett az EU-s szankciókról szóló vita, amikor a hatodik körös intézkedések kapcsán felmerült: több tagállam nem támogatná az orosz olajszállításról való azonnali leválást. Az unió eddig példátlan egységet mutatott a Moszkva elleni intézkedések kapcsán, de lassan a döntéshozóknak is fel kell tenniük a kérdést: meddig lehet pusztán a twitteres jóemberkedésért hazájuk gazdasági érdekei ellen politizálni? És meddig tartható fenn a mostani kurzus, és mikor találkoznak majd az európai döntéshozók a – szó szerint – hideg valósággal?

Ráadásul az EU tettei, céljai és valódi érdekei ellentmondanak egymásnak. Mivel nem tudunk elég gyorsan leválni az orosz nyersanyagokról, csak elkezdjük az átállást, és majd egyszer a jövőben nem vásárolunk több orosz olajat; viszont arra számítunk, hogy ettől az orosz gazdaság azonnal összeomlik. Felfegyverezzük az ukránokat, hogy minél tovább kitartsanak; de a többségünk abban bízik, hogy gyorsan véget ér majd a háború. Az ukrajnai konfliktus az EU-s vezetők számára egyfajta legitimációs versennyé változott: azt kell mutatni, hogy mi jók vagyunk, az oroszok pedig rosszak; de senki nem kérdezi meg, vajon a szankciók rákényszerítik-e bármilyen változtatásra Vlagyimir Putyint.

A szankció lett az új woke hittétel: aki nem hisz abban, hogy a szankciók jók, az orosz ügynök. Aki feltesz olyan földhözragadt kérdéseket, hogy egyik napról a másikra mégis hogyan lehet megszabadulni az orosz energiafüggőségtől, az Moszkva embere. Aki elgondolkodik azon, mi lesz a német iparral, ha megfosztjuk a nyersanyagoktól, mi lesz, ha több százezer ember válik munkanélkülivé, mert a gyárak nem tudnak termelni, mi lesz, ha nem tudunk majd télen fűteni csak azért, hogy újra kiposztolhassuk: #IStandWithUkraine, az a nyugati egység árulója, akit meg kell bélyegezni és ki kell közösíteni a civilizált nemzetek és vezetők sorából.