Oroszország a támadásával nyilvánosan, a világ szeme láttára is szétverte a valójában már amúgy is szétesett, a Nyugat által dominált globális rendszert. Ami történik, az maga a rettenet. Olyan képeket látunk mindennap, amelyek tényleg Európa legsötétebb, 1939 és 1945 közötti éveit idézik fel.
Demkó Attila írása a Mandiner hetilapban
A mostani ukrajnai háború nem olyan, mint a délszláv konfliktus: akkorák a méretek, akkora az intenzitás, amekkorát tényleg nem láttunk a Harmadik Birodalom alkonya óta a kontinensen.
Azok az emberek, akik ezekben a hetekben Mariupolban vagy Harkivban meghalnak, többségükben orosz anyanyelvűek, és jelentős kisebbségük orosz nemzetiségű is. Ez oroszirtás, az orosz állam által. Olyan mértékben, amilyen mértékben az ukrán nacionalisták sohasem tették. Az, hogy Ukrajna egy, a kisebbségeit elnyomó, erőszakosan ukránosító állam, nem lehet indok erre a barbárságra. A népirtáson kívül semmi nem lehet indok – de népirtás az orosz propagandával ellentétben nem történt.
Vlagyimir Putyin indított már háborút korábban is. Európa és Amerika ezeket nem reagálta le. Megoldásra – ami egy ütközőzóna elfogadását jelentette volna – nem törekedett Oroszországgal. Nem lett volna túl erkölcsös, de megmenthette volna Ukrajnát ettől a borzalomtól. Ehhez persze be kellett volna vallani, hogy új világ van, és az nem olyan, mint a liberális demokráciák ideológusai remélték.
A Nyugat elmerült saját ostoba vitáiban, mintha a világ legfontosabb kérdése az ikszedik betű hozzáadása lenne az lmbtq-hoz a transzfeminista harcban, a konzervatív gondolkodás, a nemzet és a vallás elleni keresztes hadjáratban. Elmerült a dekadens szenvelgésben.
Európa magországai leépítették hadseregüket is. Az oroszok március 10-éig 184 harckocsit vesztettek Ukrajnában. Van még aktív szolgálatban több mint 2000, a raktáron lévőkkel együtt 9000. A Bundeswehrnek aktív szolgálatban 266 Leopard 2-ese van; raktáron, ha minden igaz, semmi. A Leopard ugyan sokkal jobb, mint a most harcoló orosz harckocsik, de az arányok döntőek. Európa gyenge: csinos operetthadseregei nem sokra jók. Kevés a harcoló katona, annál több a bürokrata a legtöbb hadseregben. A kis, profi haderők gyorsan elolvadnának olyan csapások alatt, amilyeneket az ukránok kapnak. Ott viszont tömegek jelentkeznek önkéntesnek.
Nem a fiatalság hibája ez persze. Mit tanítanak ma a hazáról és az áldozathozatalról Európa legtöbb országában? Semmit. A háború nem olyan, mint egy klímatüntetés. De még nem is egy erőszakos BLM-zavargás. Nem gázsprét kaphat az ember, hanem golyót vagy repeszt. Hol van a mai társadalmainkban közel olyan ellenállás a szenvedéssel és a nehézségekkel szemben, mint az ukránban? De tényleg, vajon a félig szétvert európai nemzetek helyén mi van, miért érdemes meghalnia egy európai polgárnak? A liberális demokráciáért? Ugyan már, a mai, mindenfelől kritizált nyugat-európai férfi legfeljebb a családjáért halna meg.
Szóval arra, hogy Európa melyik nagy állama tudna addig ellenállni egy akkora orosz támadásnak, mint ma Ukrajna teszi, a válasz megejtően egyszerű: egyik sem, mert sem a morál, sem a kellő mennyiségű fegyver nincsen meg. Nem Oroszország az óriás, gyengeségeit jól megmutatta eddig is a háború. Európa a harmatos.
Az Egyesült Államokban legalább az erő megvan. Van fegyver, van némi akarat is. Az amerikaiak többsége viszont nem menne már háborúba Európáért. Zárkózik be a baloldal és a jobboldal széle: mind a kettő folyamatosan bővül, és egyre nagyobb erő. Amerika ma még itt van, a NATO szíveként, és igaza volt, amikor a hitetlenkedő európaiakat – engem is – a veszélyre figyelmeztette. De vajon itt lesz egy évtized múlva is? Nem biztos. Az USA erejét is elemészti a woke forradalom, a történelem felszántása.
Ezt a gyengeséget látta meg Vlagyimir Putyin, és indított egy harmadik háborút. De tette ezt most olyan brutálisan, annyira cinikusan és nyíltan, hogy talán megmozdult valami életösztön Európában. Igen, ha sikerül elkerülni a további eszkalációt, s a NATO és az EU a háborún kívül tud maradni (szerencsére ez a valószínű forgatókönyv), ez az orosz agresszió „ajándék” tudna lenni.
Rendezni kell az Európai Unión belül a dolgainkat, és a sokk talán figyelmesebbé teszi a tagállamokat az értelmes szóra. Az első dolog az, hogy véget kell vetni Európa kisajátításának. Az EU nem lehet egy baloldali–liberális projekt, amiben minden más gondolat maximum mellékszerepet vállalhat. Nem szabad országokat azért büntetni, szégyenpadra ültetni, mert mást gondolnak a családról, az abortuszról vagy életünk egyéb nagy kérdéseiről. Ami belépésünkkor nem volt norma, ne lehessen kötelező új norma. Lehessen kimaradni, ha valaki ki akar. Van erre példa bőven. Semmi baj azzal, ha valaki „előremegy”, az ő dolga, szíve joga. Másnak másra van az előre. Nem lehet Európát ezzel a vitával gyengíteni.
A másik az, hogy
Hogy ellentétben áll ez az előző ponttal? Hogy a minél föderálisabb Európa jelentene védelmet az elnyomottaknak? Talán, de nem ma, ezt pedig ma kell(ene) megoldani. Itt ugyanis alapvető biztonsági kérdésről van szó. Megoszthatóságunkról. Azzal Európa nem osztható meg kívülről, ha az egyik ország így szabályozza, mit tart családnak, vagy mit oktathatnak az iskolában a gyerekeknek, a másik meg úgy. De azzal, hogy egyes országokban a nemzeti kisebbségeket másodrendűként kezelik, nagyon is. Sok-sok millió európai polgárról beszélünk. Oroszország összes háborúja használta a nemzeti kisebbségeket. Az elsőtől, a Dnyeszter-melléktől Abháziáig és Dél-Oszétiáig, a Krímig és Kelet-Ukrajnáig. Azért tudta használni, mert volt valós sérelem, vagy éppen jogos félelem. Ha most a nagy kisebbségekkel rendelkező keleti országok a nemzetiségi elnyomás felcsavarása irányába mozdulnak el, az oroszoknak adnak egy eszközt, vagy akárki másnak, aki meg akarja osztani kontinensünket. Jobb lenne inkább rendezni a kérdést, de ehhez Brüsszel is kell, ha nem is a föderáció.
Egy valóban föderális Európa egyébként is lehetetlen. Egy hosszú békeidőszakban talán fel lehetne építeni egy valóban működő európai közös identitást. Egy olyan identitást, amiért meghalni is kész az európai polgár, ha a kontinens veszélybe kerül: akár északon, a finn határon, akár a portugál partoknál. Ma vajon mit tenne egy portugál, ha bekopogtatna a nagy Oroszország valahol Helsinki magasságában? Finnország (még) nem NATO-tagállam, az európaiak többsége pedig nem tenne semmit a szörnyülködésen kívül. A finnek harcolnának a finnekért, esetleg még a svédek. Talán az amerikaiak. De a déliek nem, mert nincs érzelmi kötődés vagy érdek. Erős kétségeim vannak, hogy ez megváltozhat, mert a nemzetek tűnnek ebben a században is a legnagyobb építő blokknak, de ez mindegy is.
A nemzetek léteznek, a meglévő nemzetekkel tud dolgozni az Európai Unió. Az oroszok ugyan nem fenyegetnek mindenkit ugyanúgy, a külső bizonytalanság, a globális dél igen valószínű felrobbanása mindenki által érzékelhető veszély, vagy az kellene legyen. Össze kell fognunk, azzal szemben is, ami délen van, és azzal szemben is, ami keleten. Érdekalapon. A fejekbe kell verni, hogy szükségünk van egymásra, de ehhez egy igazságos Európa kell.
A kihívás óriási. Valójában Oroszország ukrajnai agressziója előtt is nagy volt. A demográfiai robbanás, a klímaváltozás, a covidjárvány kiváltotta elszegényedés egy irányba hatott: a destabilizáció irányába. A szupernóva már régóta robbanóban van Afrikában és egyes arab országokban. Megkezdődött a szétesés, de csak az előszele ért el hozzánk. A kisebb robbanások, mint Szíria, Afganisztán vagy Líbia, amelyeket mind sikerült félreérteni és félrekezelni. Etiópia tragédiája furcsa módon eddig láthatatlan maradt, valamiért nem jöttek a szörnyű képek, a menekülthullám pedig az országon belül talált (valószínűleg rettenetes) menedéket.
Az orosz–ukrán háború ezen a helyzeten rontott rengeteget.
De ha nem akarja, akkor is sokkal többe fog kerülni minden, az olajtermelő országokon túl megrázva Afrika és a Közel-Kelet nem kevés államát. Az arab tavasz is rekordmagas élelmiszerárakkal indult, de most súlyos éhezés is lehet.
Ami jön, azt csak együtt tudjuk kezelni. Jó jel a német bejelentés a fegyverkezésről: bármilyen színű is a berlini kormány, dicsérni kell. Fel kell készülni arra, hogy Európának a jövőben fegyverrel kell megvédenie magát agresszív szomszédaival szemben. Fel kell készülni a falak építésére, fizikailag és a lelkünkben is. Ha meg akarunk maradni, a hagyományos „férfias” értéknek kell ismét előtérbe kerülnie, ami persze nem azt jelenti, hogy a nőkből nem lehet vadászpilóta vagy vállalatigazgató. Lehet, ezzel is csak erősebbek leszünk azoknál, akiknél nem lehet, de a dogmákat el kell engedni.
Háborúkról fog szólni, városok ostromáról, éhezésről vagy akár újabb járványokról. Ha szerencsénk van és készülünk rá, főként Európán kívül. Az erő messze többet fog számítani, mint a legszebbnek gondolt ideológia.
Putyin „ajándéka”, hogy barbár agressziójával talán még időben megmutatta ezt Európának.
A szerző az MCC Geopolitikai műhelyének vezetője
Nyitókép: Lakosok 2022. március 10-én a Kijevtől északra fekvő Irpinyben. Fotó: AFP/Aris Messinis
A háború utáni európai energiapiacról szóló kijelentés nem ugyanaz, mint a háború alatt bevezetett szankciók támogatása, ezért Sebestyén Géza nem lát közvetlen ellentmondást Magyar Péter nyilatkozatában. Szerinte azonban az orosz energiahordozókról való leválás politikája stratégiai hibának bizonyult.
Az elmúlt másfél évtizedben – a mindenkori kivételek előtt bár tisztelegve – kormányzati szinten ilyen drága Palikkal voltunk kultúraügyekben körül véve.
A jobboldali politikus alaposan felborzolta a kedélyeket Franciaország lehetséges jövőbeli szerepvállalása kapcsán.
A nyilatkozó őrnagy szerint az orosz légvédelem olyan lett, mint „egy túl rövid takaró”.
A sziget lakóinak nem tetszenek az amerikai terjeszkedési törekvések.
Vlagyimir Putyin eddig úgy folytatta a háborút, hogy az orosz társadalom többségét megkímélte annak közvetlen terheitől. Ennek most vége lehet.
Új frontot nyitnának az akadémiai belháborúban, leszámolásra készülhet a tudományos közösség.
Nagyon régen fordult már elő.
