Sorsdöntés

„Sorsdöntő választás előtt állunk” – hangzik el négyévente a mondat, mely amennyire közhelyes, olyannyira igaz is. Igen, minden választás sorsdöntő, mert négy év alatt sok minden jót lehet tenni, számos hosszú távú nemzetstratégiai projektet lehet elindítani – ahogy ennyi idő alatt szét is lehet roncsolni egy társadalom szövetét, és dupla fenekű álnokságokkal a szakadék szélére is lehet navigálni egy országot. „Occam borotvájának” szabálya, amely szerint a „nagy kérdésekre” általában a legegyszerűbb megoldás a helyes, a politikára is alkalmazható: a jó politikus általában jó döntéseket hoz, a rossz politikus pedig rosszakat. Utóbbi – ahogy általában a magyarországi baloldal is – igen gyorsan indul el a csúszós lejtőn. Ahogy Jókai Mór írja egy helyütt: „Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést. Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; a másodikat meg nem tenni már nagyon nehéz; a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi.”

Ballépés, balsors, baloldal – tényleg erősen valószínű, hogy a mindenkori magyarországi baloldali politikusok úgy részei a nemzetnek, ahogy a balsors a Himnusznak. És ők nagyon is könnyen teszik meg már az első ballépést – akár a szépreményűnek gondolt kommunista tanok vérontásba torkollását, akár a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok legutóbbi ámokfutását vesszük figyelembe. És a „múltat végképp eltörölni” akarók valóban nem okulnak a történelemből – sőt a mai napig a „történelem vége” hagymázas jövendölésének fogságában élnek –, újra és újra ugyanazokat a hibákat, bűnöket követik el, mint elődeik. Erre volt példa a 2010-et megelőző nyolc év, amikor a legrosszabb Kádár-kori reflexeket elővéve hitelekből kezdtek osztogatni – és a szocializmussal valóban az a baj, hogy mindig kifogy mások pénzéből. Nem voltak képesek akkor sem nemzetben gondolkodni – hisz „nemzetközivé lesz holnapra a világ” –, és nemcsak határon túl élő nemzettársaink ellen indítottak krónikusan gonosz propaganda-hadjáratot, hanem határon innen élő magyarok ellen is lovasrohamot, kardlapozást vezényeltek.

A múltat azonban nem lehet meg nem történtté tenni – bármennyire akarja is ezt sokszor saját bűnei miatt a baloldal: régi bűnnek ugyanis hosszú az árnyéka. A történelem nem ért véget, sőt jól láthatóan ugyanazok a mechanizmusok ismétlődnek újra és újra: egy vágyvezérelt és nyomonkövetési, igazodási kényszerekkel terhelt baloldal, valamint egy realista, a nemzeti érdek által motivált jobboldal. Előbbi esetben persze nincs semmi meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az önsorsrontó történelmi „amnézia” lehetetlenné teszi a nemzeti érdek beazonosítását, hiszen a történelemtől való elszakadás vágya a szemétdombra valónak tartja az olyan értékeket, mint a hűség, a hazafiság, a kötelességtudat vagy a bátorság. És sokszor ahhoz kell bátorság, hogy ha mindenki majrézik körülötted, te higgadt maradj.

Igen, a bátorság – amely az elmúlt tizenkét év jobboldali politikáját vezérelte – első szabálya az, hogy ha két út közül lehet választani, a nehezebbet érdemes. A modern, neomarxista-progresszív eszmék uralta világ éppen azért szenved, mert mindezt elfelejtette, és a baloldal a nemzet saját útjának keresése helyett a könnyebbet, a kényelmesebbet, az igazodást választja. Saját gyerek helyett bevándorlókat, munka helyett segélyt és spekulációt, fegyelmezett költségvetés helyett eladósodást, veszélyhelyzet idején nemzeti érdekérvényesítés helyett külföldi szirénhangok visszaböfögését. Igen: sokszor könnyebb belesodródni egy háborúba, mint kimaradni belőle.Az eltartott kisujjal szellentő balliberális értelmiség nem kis hupákolását kiváltva Kövér László fogalmazta mindezt meg pár évvel ezelőtt nagyon helyesen: „A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.” Lehet sok mindenben vitázni „az elmúlt tizenkét évvel”, de abban nem, hogy az Orbán Viktor vezette kormányok elutasították az első blikkre csábítónak tűnő külföldi minták mechanikus másolását, és a nehezebb utat választották: a mintaformálást vagy sokkal inkább a mintateremtést.

Mindennek fókuszában a döntéshozatal stratégiai autonómiájának visszaszerzése állt. Egy döntés mindig a kívánatos és a reálisan lehetséges közötti különbség áthidalója – azt, hogy „mi lenne a legisleglegjobb”, általában mindenki tudja, de hogy mi az elérhető, ahhoz már bölcs döntéshozónak kell lenni. És ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy a döntéshozó végső soron egy nemzetközi szerv, egy szupranacionális bíróság, valamiféle emberi jogi tanácsadó testület – vagy egy olyan kormány, mely először mindig azt a kérdést teszi fel: „mi a magyar érdek?”, és ebből vezeti le a döntéshozatalhoz szükséges válaszait. A 2010-es évek elejét jellemző gazdaságpolitikai viták, az unióval az Alaptörvény, a rezsicsökkentés, a jogállamiság vagy éppen a migráció kapcsán folytatott megannyi csatánk eredője ez: egy külső entitás hozza meg a ránk vonatkozó döntéseket – mely a trendszetter kurzushoz igazodva így óhatatlanul a liberális „megoldás” lesz –, vagy saját érdekeinket szem előtt tartva önerőből, magabíró jelleggel a „lokális szint”, tehát mi magunk?

Említsünk meg egy ma, a háború árnyékában lassan feledésbe forduló példát: a koronavírus-járvány során, 2020 novemberében elérhetővé váltak a vakcinák. Egyértelmű volt Magyarország stratégiai érdeke: minél több embert minél több vakcinával minél hamarabb beoltani. Az akadozó uniós beszerzések mellett a kormány alternatív forrásokból vásárolt oltást – nem szerelmi alapon, hanem mert ez volt az ország érdeke. A baloldal azonban utóbbit – megint csak – a pártérdek mögé szorította, és ezen vakcinák ellen kampányt indított, abban bízva, oltásbizalmatlanság, további korlátozások és társadalmi frusztráció alakul ki, melynek „gyümölcsét” majd le tudják aratni a választáson. Nem így lett, de a baloldal itt is tanúbizonyságát adta annak, hogy a „minél rosszabb, annál jobb” kérlelhetetlen dacreakciójának talaján áll.

Most újra egy előre nem kalkulált, kívülről érkező fenyegetéssel állunk szemben: keleti határunkon háború dúl. Nem kérdés, hogy ki az agresszor – ahogy az sem, mi Magyarország érdeke. A nemzeti érdekérvényesítés sokszor önzőnek tűnhet, de nem feledhető: soha ne harcolj olyan háborúban, amit nem te robbantottál ki! Magyarországnak ebben a konfliktusban nem mással, csakis önmagával kell lennie, mert ez a megmaradás garanciája: a magyarok biztonságának és békéjének meg­őrzése. A nehéz út ilyenkor még nehezebb, hiszen a pacifistából hirtelen fekete öves militaristává avanzsált baloldal most azt akarja elhitetni, hogy akkor vagyunk jó európaiak, ha nekünk fájnak a szankciók, és akkor vagyunk „jó emberek”, ha részt veszünk a háborúban. Bizony, tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelembe visz.

És ez nem „Nyugat vagy Kelet” közötti választás – ez önmagunk választása. Teljes félreértése a dolgoknak – és mutatja a baloldal folyamatos igazodási kényszerét és történelmi ismereteinek hiányát –, hogy próbálják valamiféle „vagy-vagy” helyzetként beállítani. Amikor a nagyhatalmak játékában túlmozgásosan, ki nem kényszerítve „oldalt választottunk”, arra eddig mindig ráfáztunk. A keleti birodalmi aspirációkat jól ismerjük, a nyugatiakat most tanuljuk. De – ahogy Szilvay Gergely írta az előző lapszámban – a Nyugattal való problémáink teljesen más jellegűek: a velük való konfliktust nem a „keleti nyitás” okozza, hanem a nyugati önmegsemmisítési kísérletek. Amire – például – reakció a gyermek­védelmi népszavazás is. Mert – megint csak a nehezebb utat járva, szembemenve a liberális mainstreammel – az Magyar­ország érdeke, hogy Nyugat-Európától a társadalmi változások e terén távolságot tartson.

Az elmúlt tizenkét évet tehát nem a „harc”, hanem a magyar érdek vezérelte. Ha ehhez konfliktust kellett vállalni, akkor úgy, ha éppen „harciasan” a béke pártján kell állni, akkor úgy. A kutatási adatok, a gazdasági eredmények, a sokak által érzékelt közhangulat pedig abba az irányba mutat, hogy a választók értékelik a magyar érdek mindenkori védelmét, és ez a sorsdöntő nap, április 3. közeledtével egyre csak az esélyesség érzetét növeli. Azonban ahogy a húsz évvel ezelőtti április is megmutatta: az esélyességből sokkal könnyebben fakad elbizakodottság, mint győzelem. Most tényleg mindenkire szükség van, hogy ne ismétlődhessen meg, hogy egy mandátumot három szavazattal veszít el a jobboldal – ahogy történt például Borsod-Abaúj-Zemplénben 2002-ben. Sőt, éppen a válságálló kabinet, a háborús veszély idején tanúsított higgadt, nyugodt, intelligens döntéshozatal miatt még soha ekkora tere nem volt annak, hogy baloldali szavazók is realizálják: az ország biztonságának garanciája bizony a jelenlegi kormányzat. Előremenjünk, ne hátra – és most jobbra van az előre!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.