Eljött a józan ész kora az EU-ban?

Az ukrajnai háború „a történelem végének végét” jelzi Európának, egy olyan korszakét, amelyet az önámítás és az ideológiai vakság jellemzett. Azzal, hogy biztonságának védelmét felelőtlen módon teljes mértékben az Egyesült Államokra bízta, és a kereskedelmet tette meg geopolitikai törekvéseinek kizárólagos mércéjévé, Európa a realitások felett lebegett. Mint egy elkényeztetett gyerek, akit megrontott a jólét. A kontinens az egyetemes értékek és a klímavédelem önjelölt bajnokává kiáltotta ki magát azon az áron, hogy mindeközben saját túlélését tette kockára.

De mi van akkor, ha a háború most hirtelen egy dózis pragmatizmust fecskendezett az Európai Unió ereibe? Érdemes feltenni a kérdést. A szankciók gyors elfogadása, a nukleáris energia erényeinek újbóli felfedezése vagy éppen az újrafegyverkezés iránt mutatott nyitottság mind bátorító jelnek tűnik. De valóban meghatározóak ezek a változások, vagy csupán néhány józan pillanatról van szó?

Erre a kérdésre az adhatja meg a választ, hogy mit lép az EU három konkrét ügy kapcsán. Először is, hogy átutalja-e azokat az eurómilliárdokat a helyreállítási alapból, amelyekkel Lengyelországnak és Magyarországnak tartozik. Abban az esetben, ha néhány hónapon belül nem kapja meg részét az a két tagállam, amelyik a legtöbb menekültet befogadta, jó okunk lesz attól félni, hogy még háború idején is a jogi keresztes hadjáratok és az általános iskolákban felléptetett drag queenek számítanak a „kétségbevonhatatlan európai értékeknek”. A második kérdés, hogy hajlandó lesz-e Brüsszel drasztikusan megváltoztatni zöldmegállapodását, amelynek rögeszmés klímacéljai nagy veszélybe sodorták Európa energiabiztonságát. A legkisebb mértékű realizmus is megköveteli a drákói szigorral megfogalmazott klímacélok felülvizsgálatát. A harmadik pedig, hogy képes lesz-e az unió megteremteni egy becsvágyó és koherens védelmi politika feltételeit, amely lehetővé teszi a tagállamoknak az újrafegyverkezést úgy, hogy stratégiájukat szomszédaikkal is összehangolják.