Patchwork – Programajánló

Megnyíló rétegek

| Győrffy Ákos |

A 2001-ben elhunyt Mészöly Miklós vitán felül a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója volt. Róla is elmondható, hogy ha nem magyarnak, hanem mondjuk franciának születik, most minden bizonnyal például Albert Camus-vel együtt emlegetnék. Azért épp Camus-t említem, mert Mészöly prózája bizonyos stílusjegyeiben rokon a nagy francia kollégáéval. A hasonlóság elsősorban a sűrítésben, a tömörségben és a „hallgatag rétegekben” keresendő. Magyarul abban, hogy a sűrűség mögé mennyi mindent rejtettek el. Írásai radikálisan őszinték, a személyesség, a vallomásosság mégis mélyen el van bújtatva bennük. Keveset írt magáról, az életrajzi momentumok csak áttételesen tűnnek fel műveiben. Úgy volt végtelenül személyes, hogy közben önmagáról alig valamit árult el. Ezért is különleges a Párbeszédkísérlet című kötet, amely először 1999-ben jelent meg, a második, bővített kiadása pedig az utóbbi hetekben látott napvilágot. Itt is volt az ideje, mert az első kiadás már beszerezhetetlen. A könyv életútinterjú, amelyet Szigeti László, a Kalligram Kiadó igazgatója (és Mészöly barátja) készített az íróval 1994 és 1996 között. Ha pontosabb akarnék lenni, azt mondanám, nem is életútinterjú ez, hanem egy maratoni hosszúságú, igazi mély beszélgetés. Mint amikor az ember egy közeli barátjával kiül este a verandára egy üveg borral, és egyszer csak észreveszi, hogy reggel lett. Mészöly nyilván nem nyílt volna meg akárkinek. Szemérmes, zárkózott ember volt, többek között ezért is kuriózum ez a könyv. Mert Szigetinek olyan eseményekről, élményekről is mesélt, amilyeneket másnak biztosan nem mondott volna el. Személyes életének drámáiról, háborús emlékeiről, az írással kapcsolatos nehézségeiről. A Párbeszédkísérlet az egyik legnagyobb magyar író lebilincselő vallomása, egyben egy 20. századi magyar sors finoman rétegzett látlelete is. 

(Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. Kalligram Kiadó, 2022)

***

Ahogy a gyermeki lélek korrigál

| Kéri Gáspár |

A tízéves Buddy (Jude Hill) boldog élete szemvillanás alatt válik ré­m­álommá egy felhőtlen tavaszi napon, amikor protestánsok kegyetlenül rommá verik utcájukat és a benne lakókat. Belfastban járunk 1969-ben, a hosszú évtizedekre eszkalálódó, gyakorta polgárháborús állapotokat idéző katolikus–protestáns konfliktus, a the Troubles kirobbanása idején. Ám a gyermeki lélek mint mindig, most is korrigál, és óvni igyekszik önmagát; Buddy a körülötte összeomló világból csak a legszükségesebbeket veszi tudomásul. Inkább szerelmes lesz egy osztálytársába, igyekszik a tanulásban, családjával moziba jár, könyveket és képregényeket olvas. Magába szívja karakteres édesanyja (Caitríona Balfe) és nagyanyja (Judi Dench) szeretetét, hallgatja kissé széltoló nagyapja (Ciarán Hinds) életre szóló bölcsességeit, kéthetente hazavárja asztalosként Londonban boldoguló édesapját (Jamie Dornan). A részben életrajzi ihletésű, hét Oscarra jelölt film írója és rendezője az a Kenneth Branagh, aki színészként és rendezőként évtizedek óta meghatározó szereplője a brit színház- és filmművészetnek, és hollywoodi kitérőin sem tudunk fogást találni. A Belfast valójában egy kissrác fejlődéstörténete és egy két tűz közé szorult északír protestáns család megpróbáltatásainak a históriája, amelyben a dramaturgia két legfontosabb kulcsmotívuma a szeretet megtartása az akadályok ellenére is, valamint a menni vagy maradni fájdalmas kérdése körül forog. A hatvanas évek végi, lakóinak a világot jelentő, melankolikus Belfast dokumentarizmussal vegyes lírai képsorokon az ugyancsak észak­ír Van Morrison zenéire kel életre. Branagh rendezése és a kirobbanóan erős színészi alakítások csak annyira engednek utat a szentimentalizmusnak, amennyi ahhoz szükséges, hogy magával ragadjon ez a mindannyiunk számára tanulságokkal szolgáló történet.