Kicsoda Putyin valójában: Oroszország megmentője vagy eszét vesztett diktátor?

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

„Úgy döntöttem, megnevezem azt az embert, aki szerintem képes a társadalom konszolidációjára, és a legszélesebb politikai hatalom birtokában biztosítani Oroszország reformjának folytatását. Ő lesz majd képes maga köré gyűjteni azokat, akiknek az új, 21. században meg kell majd újítaniuk a nagy Oroszországot. Ő az Oroszországi Szövetségi Biztonsági Tanács titkára, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat igazgatója, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.” Egész legendárium kering arról, miként vetett szemet az Oroszországot irányító hatalmi kör, a „család” Vlagyimir Putyinra mint az öregedő, alkoholproblémákkal küzdő Borisz Jelcin utódjára – és a reformok folytatása nem is maradt el. 13 százalékos, egykulcsos jövedelemadó, bankreform, földreform, bérlakásreform, munkaügyi reform, segélyemelés, fizetésemelés, sorkatonaság idejének megfelezése: Putyin első két ciklusában, 2000 és 2008 között addig fúrt-faragott a lepusztult, posztszovjet jelcini Oroszországon, amíg át nem vezette a 21. századba.

1999 és 2013 között Oroszországban megtízszereződött az egy főre jutó bruttó hazai össztermék, a hatodára csökkent az infláció, a negyvenszeresére nőtt az aranytartalék, dollárban számolva a tizenötszörösére az átlagfizetés, 92-ről 11 százalékra csökkent a GDP-arányos államadósság, nyolc évvel nőtt a születéskor várható élettartam, s a hosszú évekig szufficites költségvetés segített megképezni azt a stabilitási alapot, amelynek birtokában ma nyugodt lélekkel háborúzik Oroszország.

„Ha Putyin elnöksége véget ért volna az orosz alkotmány szerinti két ciklus után, 2008-ban, akkor egészen más vezetőként vonult volna be a történelemkönyvekbe, mint most” – elemzi az időszakot Bendarzsevszkij Anton, a Danube Institute kutatási igazgatója. Elmondása szerint az államfő a nemzetközi kapcsolatokban „racionális, megbízható, erősödő partnerként” jelent meg, odahaza pedig rendbe rakta a központi bevételeket, és stabilizálta a gazdaságot, Oroszország az elmúlt évtizedek legnagyobb gazdasági és életszínvonalbeli növekedését élte át.

Putyin azonban nem csak gazdasági kormányzást folytat. „Átfogó, következetes célja és az elmúlt két évtizedes tevékenységének fő irányvonala Oroszország státusának helyreállítása a nemzetközi rendszeren belül” – mondja Ilyash György, a Külügyi és Külgazdasági Intézet Oroszország-­kutatója. Az elnökség második, a medvegyevi helycserét követő időszakában, 2012 után az ország rendbe rázását a birodalom­építő külpolitika váltotta a prioritáslistán. Ez viszont már a Krím annexiója, a donbaszi konfliktus kezdete óta gátolja Oroszország gazdasági fejlődését, és közvetlenül csökkenti az oroszok reálbérét. „Putyin kormányzása első felének a nyertese egyértelműen a felemelkedő orosz középosztály és a nagyvárosok lakossága. Négy ciklus után azonban ez a középosztály már inkább a vesztesek közé sorolható, hiszen egyre kevesebb beleszólása van a politikába, s közben a nemzetközi elszigeteltség miatt a korábbi életszínvonalat és megszokott életmódot is elveszíti” – véli Bendarzsevszkij.

Birodalomépítés közben a hatalom is egyre inkább Putyin kezében koncentrálódik: a területi kormányzókat már nem a lakosság választja, hanem ő nevezi ki, négy- helyett hatéves az elnöki ciklus, szigorú jogi keretek között működik a sajtó és az ngo-világ, és kérlelhetetlenül lesújt a rendszer ökle azon potens politikai szereplőkre, akik a berendezkedés Achilles-sarkát, a korrupciót támadják. Ezen töprenghet ma a rácsok mögött a 2013-ban felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, 2020-ban feltehetőleg novicsokkal megmérgezett, majd a Putyin állítólagos gelendzsiki kastélyáról szóló dokumentumfilmjének nyilvánosságra kerülése után bebörtönzött Alekszej Navalnij is. Ő a putyini Oroszország legnépszerűbb ellenzéki politikusa, de elnökválasztáson sosem indulhatott.

Ilyash György rámutat, „az elemzők többsége szerint Putyin rendkívül sikeresen tudta eddig kiegyensúlyozni Oroszország legbefolyásosabb csoportjait, a gyakran egymással versengő elitköröket, egyfajta döntőbíróként érvényesítve az akaratát. Mindazon szereplők, akik beálltak a fő cél, nevezetesen Oroszország státusának helyreállítása mögé, és hozzájárultak e célhoz, általában jól jártak, tudták növelni a személyes pozíciójukat, hasznukat is”. Közöttük is kiemelt hatalomra, megbecsülésre és jólétre tett szert a szilovikok csoportja, azaz a fegyveres erőknél dolgozó 2,6 millió orosz kormányzati képviselői – jelentős részben ez az oka annak, hogy a lakosság agresszív ukrajnai külpolitika miatt elszenvedett súlyos anyagi veszteségei nem hatnak vissza a politikai döntéshozatalra. A szilovikok számára az orosz birodalom visszaépítése minden érdeket felülír, ráadásul a fegyveres erők és a katonai döntéshozók között szép számmal vannak olyanok, akiknek importhelyettesítő vállalatai egyenesen anyagilag érdekeltek a szankciókban. Bendarzsevszkij Anton szerint Putyin Oroszországa ma „megállíthatatlanul halad a nemzetközi elszigeteltség felé Irán vagy Észak-Korea mintájára”, s az ország pénzügyi és technológiai hozzáférését gátló szankciók miatt menthetetlenül le fog maradni.

Bendarzsevszkij rámutat, „a belső feszültség csak fokozódik, és a megfelelő pillanatban a felszínre törhet”. Ilyash György világossá teszi, hogy „Putyin népszerűsége az elmúlt évtizedekben szinte egyszer sem ereszkedett hatvan százalék alá, ami szinte megdöbbentő”, valószínűtlen tehát, hogy az elnököt népfelkelés söpörhetné el. Valószínűbb, hogy az határozza majd meg Vlagyimir Putyin elnökségének – már csak biológiailag is – utolsó korszakát, hogy miként alakulnak a szilovikok, illetve az irányítást a 2020-as kormányváltás óta gőzerővel végző, de nemzetbiztonsági kérdésekre kevés hatást gyakorló technokraták erőviszonyai, és kikre hallgat majd inkább az államfő. Bendarzsevszkij szerint Putyin jogilag akár 2036-ig, 84 éves koráig is kormányozhat, de Ukrajna lerohanása is jelentheti politikai karrierje végét. Ilyash azonban óva inti a világot attól, hogy egy Nyugat-barát, pehelysúlyú elnökről álmodozzon. „A valóság az, hogy ennek a fordítottja is könnyedén megvalósulhat, tekintve, hogy az orosz eliten belül igen jelentős a héják befolyása.” Ez pedig nagyon nem a legjobb forgatókönyv a közeljövőnkre nézve.

Nyitóképen: Vlagyimir Putyin támogatói a 2012-es kampányban egy moszkvai stadionban. Fotó: AFP / Photo / Yuri Kadobnov